Háború van! Írtam én már háborús tudósítást, de ilyet még sohasem. Itthonról írom, a szülőföldemről. Nem lőnek rám, nem lőnek másra és mégis állandó életveszélyben vagyok. Én és a népem is, mindenki, aki ember, akit szeretek. Más ez a háború mint azok, amit eddig láttam. Ott vélt vagy valós ellenségek álltak szemben egymással, ölték, alázták egymást, itt meg egy sötét, alattomos, láthatatlan ellenség készül lecsapni – minden kézzelfogható ok nélkül. És ezért védtelenek vagyunk ellene. Védtelenek vagyunk?

Egészségügyi sátrak a határátkelőn. Óvintézkedések                                               Fotó: Aczél Péter László

A szülőföldemről írok, de az ellenség világszerte pusztít. Átviharzik mindenen. Kontinenseken, tengereken, országhatárokon. Nem törődik bőrszínnel, nem törődik rezsimekkel. Valami nagy, megfoghatatlan hatalom jegyében, a korona nevében, a korona árnyékában pusztít. Frontvonalak persze azért itt is vannak. Kórházak bejáratainál, közigazgatási egységeket elválasztó vonalaknál, országhatároknál húzódnak a frontvonalak. Mert azért most újra világossá válik, hogy a nagy, egységes világban sokszor mennyire magunkra maradunk a bajban. És magunk vagyunk a felelősek, magunkra számíthatunk igazán kórházon, közigazgatási egységen, országon belül. Látni és láttatni A román–magyar határra, az egyik ilyen frontvonalra megyek. Látni – és láttatni! – szeretném az egyik olyan védvonalat, ahol két ország próbálja, közösen és szemben egymással is, megvédeni polgárait ebben az egyelőre egyenlőtlen csatában. Csíkszeredából indulok, az utóbbi időben megszokott útvonalon, ha Magyarországra megyek. Az első órákban a meglepően lecsökkent forgalmon kívül csak az tűnik fel, hogy a benzinkutakon kívül sehol sem érdemes megállni, enni, inni egyáltalán nincs ahol. Háboríthatatlanul haladok, sajtó- és más hivatalos igazolványaimra sehol sem kíváncsiak. Egyelőre. Biztos vagyok benne, hogy erre is sor kerül majd. Már régen elhagytam magas Déva várát, a határ felé tartó második autópálya-szakaszon vezetek, amikor egyszer csak, nagyon is észrevehető fény- és hangjelzés kíséretében a szembejövő sávon megjelenik az első olyan gépkocsikaraván, amelyről eddig csak hallomásból tudtam. A kocsisor elején, közepén és végén rendőr-, csendőr- és tűzoltókocsik, köztük pedig különböző országok rendszámait viselő autók hosszú sora, nagy sebességgel száguldva az ország belseje felé. Most, mikor e sorokat írom, már tudom a rendszert, hogyan alakítják ki, formálják ezeket az autókaravánokat, de amikor így látod őket, olyan emlékek is az agyadba tódulnak, amiket meg sem élhettél soha. Arad mellett már sűrűsödik, szinte békeidős szinten a forgalom. Egy idő után magam előtt, jobbra megjelenik az első veszteglő kamion, centiméterekkel előtte a második, aztán a harmadik, negyedik, ötödik… És utána százával, hosszan, kilométereken át, egészen a határig. A legutolsó kilométerig szinte mozdulatlan a sor, aztán látszik, hogy bizony szép lassan araszolnak előre. Végül is igaz, hogy a teherforgalomban folyamatos az átjárás. A gépkocsivezetőkkel és néha az áruval foganatosított egészségügyi eljárások azonban nagyban lassítják ezt a forgalmat. És míg végigpörgetem ezt a gondolatsort, már meg is érkeztem a nagylaki román–magyar autópályás átkelőhöz. A román oldalon rögtön megérkezésemkor áthajtok az érkezési oldalra, hiszen nem akarok és most nem is tudnék átjutni a határon. Ezen az oldalon szokatlanul nagy a jövés-menés. Parkoló autók, kék egyensátrak körül egészségügyi dolgozók, határrendészet, rendőrök, csendőrök, tűzoltók… Rendezetlenül civilek, idegen rendszámú személykocsik mellett. Megállok és keresek egy parancsnokot, akinél lejelentkezhetek és aki eligazít ebben a világban… Szolgálatban Egy fiatal, orrán-száján maszkot viselő rendőrtiszthez irányítanak, aki Speedy Gonzales-ként szaladgál a terepen. Bemutatkozom, elmondom, ki vagyok és mit akarok. Hogy riportot írok a jelenlegi történésekről a határon. Gyorsan mutat egy helyet, ahová leparkolhatok, aztán szóban megadja az engedélyt, bárkitől azt kérdezek, amit akarok, azt fotózok, amit akarok. Ez könnyen ment, gondolom, és az egészségügyi sátrakat veszem először célba. A célba vevés tulajdonképpen azt jelenti, hogy kattintok néhány fotót a sátrakról, meg az előtte álldogáló, zömében fehér védőfelszerelést viselő személyzetről. Azonban amint meglátják, hogy mit csinálok, egy, civil ruhás hölgy szalad oda hozzám és kérdőre von, mit művelek én itt… Elmondom. Szépen kér, törüljem a fotót, mert most műszak kezdete van, ő még nem tudott beöltözni, ha így megjelenik, kellemetlensége lesz ebből. – El nem tudja képzelni, mennyi sértést, fenyegetést, hamis rágalmat kell itt mi elszenvedjünk – mondja. – Miközben éjt nappallá téve dolgozunk, minden fertőzésnek kitéve, hiányos eszközökkel, hiányos felszereléssel. Nem hiányzik még egy támadási felület. Mert mindenek ellenére mi tesszük a dolgunkat, amire felesküdtünk. Az első vonalban vagyunk, bármikor bárki eleshet közülünk. Megértettem, megtettem, amit kért. A szeme láttára dobtam a virtuális szemetesbe a fotót. Újabb rendőr áll meg előttem, ezúttal a határrendőrség egyenruhájában. Nem sokkal múlt este hét óra, mindjárt sötétedni kezd. Bemutatkozik, ő a határrendőrség most szolgálatban lévő váltásának vezetője. És azt kérdezi, ki vagyok, mit csinálok? Neki is elmondom, megmutatom a papírjaimat. Telefont vesz elő, tárcsáz. Mikor bejelentkeznek, néhány szóban vázolja a helyzetet. Majd arra kér, hívjak egy bizonyos számot az én telefonomról. Az Arad megyei határrendőrség szóvivője jelentkezik. Az egyedüli, aki névvel, ranggal bemutatkozik: Matei Filip Ionuț helyettes rendőrfelügyelő. Meghallgat és azt mondja, mostantól szabadon mozoghatok, bármit megnézhetek, fotózhatok a határon! Csak a magyar határrendészeket ne, azok már nem hozzá tartoznak. Ha további segítség kell, bármikor hívjam, éjjel-nappal, áll rendelkezésemre. Néhányszor meg is tettem, információkért – és nem éjszaka. A bánáti szürkületben nagyon vörösen bukik le a nap. Csendes az esti forgalom, szinte mint egy átlagos napon. Az áteresztő kapukon túl sem állnak hosszú sorokban a kocsik, kettő-három mindeniknél. Az egyenkénti ellenőrzés valamivel hosszabb, utána néhány kocsi folytatja útját az autópályán, de jó részüket már román területen itt-ott leparkoltatják, egyelőre ott maradnak. Német, spanyol, olasz rendszámú autók, elvétve mások – és persze románok is. Megérkezésemkor egy francia jelzésű kocsi után álltam be, órákig ott maradt előttem. Tulajdonosa időnként kiszállt, maszk helyett az állától a szeme aljáig egy fehér sálba burkolózva. A tágas téren viszonylag sok kisebb-nagyobb rendőr- és csendőrautó, mentő- és tűzoltókocsi. Haladtunk az éjfél felé, egyre hidegebb lett az éjszaka. Menetoszlopba fejlődve Már-már arra gondoltam, nem várom meg a reggelt, elindulok… Aztán mégis maradtam, bekuckóztam a kocsiba, bemelegítettem, szundikáltam egy-egy kicsit, később el is aludtam… Három óra körül megébredtem, különleges zajokra. Még álmosan néztem szét a kocsiból – mintha megbolydult volna körülöttem a világ. Odalett a néhány órával korábbi csend és mozdulatlanság. Vijjogó és villogó szolgálati autók érkeztek rendőrség, csendőrség, tűzoltóság jelzéssel, mentők… Szemben velem egy nagyobb méretű, ládás, SMURD – Tűzoltóság feliratú, sárga-vörös autó. A kocsik között rendőrök szaladgáltak, az időközben jócskán felszaporodott parkoló autók vezetőinek a papírjait ellenőrizték, utasításokat adtak. A ládás SMURD jármű körül tetőtől talpig fehér overallba öltözött, fejet komplett beborító védőmaszkba bújt emberek jelentek meg, hevesen tárgyalva egymással. Az előttem lévő kocsihoz egy rendőr érkezett, megkopogtatta az ablakot, mire a sálba tekert arcú kiszállt, néhány csomagot is kivett, majd a rendőr nyomában a SMURD rohamkocsi felé indult. Két másik irányból is jött oda civil ruhás, de maszkos személy, némi toporgás után beszálltak a kocsi hátuljába. Az overallos emberek kívülről rájuk zárták az ajtót, ők is beszálltak elöl, majd szirénázva, nagy sebességgel elhajtottak. Időközben a rendőrök is kezdték a náluk lévő dokumentumok alapján menetoszlopba terelni az autósokat. Elöl, jól beláthatóan, de már az autópálya biztonsági sávjában megállt egy villogó rendőrautó, mögötte, tizenöt-húsz kocsi után egy hasonló csendőrautó, majd a menetoszlop végét újra egy rendőrautó zárta le. Mikor kész volt az oszlop, indult a menet, vezetve és kísérve végig az úton, mint megtudtam, egészen addig, míg a hazatérők megyéiben a helyi rendőrök átvették őket. És attól a pillanattól így ment ez egészen délutánig, amíg én is elindultam hazafelé. Virradat után már valósággal özönlöttek befelé a személyautók, ezúttal elsősorban angol rendszámú, jobbkormányos gépkocsik, a határ túloldalán több kilométer hosszú sorok, többórás várakozással. Az eljárás ugyanaz volt. A határon ellenőrizték az utazási dokumentumokat, nyilatkozatokat töltettek ki, majd az egészségügyi ellenőrzés következett. Aki legfertőzöttebb, vörös színnel jelzett országból érkezett, automatikusan karanténba került rendőri felügyelettel. A többiekre önkéntes elkülönülés várt, a szükségállapot törvényeinek szigorú betartásával. A határnál felfedezett és igazoltan már fertőző betegeket viszont éjszaka azonnal a legközelebbi meghatározott kórházba szállították. Én épségben hazatértem, Hargita megyében állítottak meg kétszer, rendben találtattam. Ottlétem idején a határrendészet tájékoztatása szerint március 30-án reggel 8 óra és 31-én 8 óra között a borsi határátkelőnél 1300 személy jött be az országba 1290 járművel, Nagylaknál 4200 személy 1750 járművel. Egy nappal később ugyanebben az időintervallumban Borsnál 1900 személy jött be 1500 járművel, Nagylaknál 4200 személy 2000 járművel.

Aczél Péter László