Hirdetés

A kommunikáció a legfontosabb – beszélgetés Szabó Erdős Erzsébet családterapeutával

HN-információ
A világjárvány okozta szigorítások különböző negatív érzelmeket váltottak ki az emberekben, a családokban. A legjobb családban is előfordulnak konfliktusok, ezek az élet velejárói. Szabó Erdős Erzsébet családterapeutával beszélgettünk a családon belüli konfliktusokról, azoknak megoldási lehetőségeiről, illetve arról, hogy milyen mértékben befolyásolják ezek a gyerekek lelki világát. – A legjobb családban is előfordulnak kisebb-nagyobb konfliktusok. Ezektől mennyire és milyen módon lehet a leginkább megkímélni a gyerekeket? – A gyereket jó szülői együttműködéssel és jó házastársi kapcsolat kiépítésével lehet megvédeni. Ha a szülők megtanulják levezetni a feszültségeiket például sportban, ha szakítanak időt egymásra, pihenésre, kikapcsolódásra, ha rendszeresen figyelnek arra, hogy megteremtsék a maguk számára a „mi időnk”-et, és ebben a keretben meg is tudják beszélni a konfliktusaikat, ezzel nemhogy a párkapcsolatuk javul, hanem a gyermekeiket is védik a felesleges toxikus hatásoktól. Hogyha a házastársi kapcsolatban konfliktus van, az már automatikusan magával hozza a szülőszerep konfliktusait is, ugyanis ilyenkor egyik vagy mindkét szülő „aknamunkával” aláássa a másik szülő tekintélyét és alkalmasságát. Ilyenkor fölmerül a gyermekben a kérdés, hogy vajon a szülei elég erősek-e és alkalmasak-e, hogy az ő gondját viseljék. A gyerek elbizonytalanodik, szorongani kezd, és elkezdi a szülőt provokálni, feszegetni a határokat. Ekkor már mindkét szülő dühös a gyerekre, s ekkor már a gyerek maga a konfliktus. Fontos a szülőknek figyelniük arra, hogy a saját konfliktusaikat egymás között beszéljék meg, semmiképp nem egészséges a gyerek előtt csatározni. Ami a felnőttre tartozik, azt ne hallja a gyerek, a gyereknevelési ellentétek ne a gyerek szeme előtt játszódjanak le, valamint ne váljanak túlterheltté a szülők, mert ilyenkor kezdődnek a konfliktusok. Hogyha már megállíthatatlanul kirobban egy konfliktus, ha a szülők összeveszekedtek, akkor utána béküljenek is ki a gyerek előtt, és mondják el a gyereknek, hogy nem az ő hibája, és hogy egymást továbbra is ugyanúgy szeretik. Ha a szülők ezeket nem tartják be, ha nem kímélik mindezektől a gyereket, ha nem szabnak mindenben és mindenhol világos, megfelelő határokat az lényegében nem más, mint a gyermek cserbenhagyásának passzív formája. – Ha ilyen viták részese a gyerek, milyen esetleges károk keletkezhetnek bennük? Ezek a károk akár felnőttkorára is kihatnak? – Sajnos igen, súlyos lelki károkat tudnak okozni a gyermekekben. Szomorúvá és nyugtalanná válnak, depresszívek, visszahúzódnak a társas kapcsolatoktól, a tanulásban lemaradnak és különböző pszichoszomatikus problémák keletkeznek. A viták során általában a házastársak között presztízsvesztés is történik. Ez azért veszélyes, mert a tekintélyétől megfosztott szülővel azonos nemű gyerek elveszíti a megfelelő nemi szerep modelljét. Egy ilyen esetben például egy fiúcskának felnőttként biztos problémái lesznek az apaszerep megértésével, illetve a férfiúi önértékelésével. Például keménykezű zsarnoki apává válik, nem fog tudni elkötelezetten jelen lenni és érzelmileg kötődni. A lányok pedig úgy nőnek fel, vagyis a szerepmodell, ami a nőben kibontakozik az arról szól, hogy a férfiak alkalmatlanok arra, hogy megfelelően ellássák a családot. – Jó teljesen kizárni őket a konfliktusokból, vagy egy bizonyos szintig jó, ha belelátnak ebbe a világba is, ami az élet velejárója? – Sok szülő úgy nyilatkozik, hogy „Ami a szívemen, az a számon”. Azt gondolom, nem azzal van a baj, ami a szánkon van, hanem ami a szívünkben van! Hogyha a család meg tudja beszélni a konfliktust jó szándékkal, hogyha ki tudnak jönni pozitívan belőle, hogyha mindenki meg tud nyugodni, hogyha a vita konstruktív irányt vesz, és ha a gyerekek lélektani teherbírásukhoz igazodva az ő nyelvükre is le tudják fordítani, akkor rendben van. Akkor van a baj – és ilyenkor tényleg jobb, ha kizárják őket a konfliktusból –, amikor a konfliktus nem oldódik meg, marad utána a feszültség, szorongás, rosszkedv. A gyerekek a szüleiktől tanulnak, ők nyújtják a mintát, ők a modell, tőlük tanulják meg, hogy egy konfliktust jól vagy rosszul kezelnek-e majd. – Hogyan tapasztalta, a járvány okozta korlátozások miatt gyakoribbakká váltak az ehhez hasonló konfliktusok? – Igen, mert a családokra rászakadt a kontrollvesztettség, újra ki kellett találniuk az életet. A mindennapjaikban ami addig ismerős volt, az már nem volt, új kapaszkodók pedig még nem voltak. Az egyetlen kapaszkodó az internet volt. A családok napokig rá voltak utalva arra, hogy egy légtérben legyenek. Az egy térben megélt állandó és túl szoros fizikai közelség megterhelő volt számukra. A családok szorongtak, pánikoltak, frusztrálttá váltak. A feszültségeiket nem tudták kellőképpen feldolgozni, így egyre erősebb lett a nyomottság, egyre nehezebb lett a levegővétel. Azokban a családokban, ahol nagyobb volt a rugalmasság, ahol volt valami napirend, valamiféle előzetes terv, hogy mi fog történni nap mint nap, és nemcsak napi, hanem heti terveket is tudtak készíteni – például hétfőn tornászunk, kedden filmet nézünk –, ahol minden napnak megvolt a témája, és ahol mindennap volt valami kétkezi munka is, aminek végül valami látható eredménye is lett, sokkal konfliktusmentesebben vészelték át a korlátozásokat. Azok a családok viszont, amelyekben nem figyeltek a napi struktúrára, ahol szétfolytak a napok, akik össze-vissza keltek-feküdtek, étkeztek, gyorsabban mentek a lejtőn lefelé, a belefeledkezett „pizsamás napok” gyorsan kikezdték az önértékelésüket, ami konfliktusba torkollt. – Mi a legjobb megoldás arra, hogy ezek a problémák ne súlyosbodjanak a szülők között, hanem inkább a megoldás felé próbáljanak haladni? – A problémákról mindenképpen fontos beszélni, nem szabad elhallgatni, mert a ki nem mondott érzések, félelmek, kerülő úton előbb-utóbb felbukkannak. Hogyha a házastársak nem kommunikálnak megfelelően egymással, mondjuk, el akarják kerülni a konfrontációt, kénytelenek bevonni egy harmadikat, teszem azt valamelyik gyereket. Hogyha azt a példát vesszük alapul, amikor az apa felhívja a fiát és arra kéri, hogy „Mond meg anyádnak, hogy ma nem tudok időben hazaérni”, azt látjuk, hogy ezzel az apa azt akarja megúszni, hogy veszekedjen vele a felesége, hogy elkerülje a feleségével a konfrontációt, éspedig úgy, hogy a gyereket kéri meg a rossz hír közvetítésére. A gyerek hírvivő lesz, küldönc, postás. Persze a gyerek nincsen tudatában annak, hogy szülei bevonták őt saját elterelő manőverükbe, amivel az egymás közötti veszekedést, szemrehányást akarják elkerülni. Ezek a szülők az évek hosszú során felgyűlt kritizálást, neheztelést, dühöket, félreértéseket, vágyakat, reményeket félnek nyíltan megbeszélni egymással, számukra nem elfogadható az a gondolat, hogy érzéseiket őszintén ütköztessék egymással. Az őszinte beszélgetést úgy tudják elkerülni, hogy valamelyik gyermeket tolják maguk előtt, maguk helyett. Ha ez gyakran vagy rendszeresen előfordul, akkor létrejön a családi háromszög játszma. Ez a játszma olyankor következik be, amikor a házastársak között teljesen összeomlott a tiszteleten alapuló kommunikáció. A legjobb megoldás az elfogadó, megértő, nem kritizáló, jó kommunikáció kialakítása. Ehhez minél több önismeret és egymás megismerése, megértése, a házastársi kapcsolat megerősítése szükséges.

Szilágyi Dalma-Orsolya



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!