A kézművesség a túlélést szolgálja

Vásár a park fáinak árnyékában. Jól vizsgázott az új helyszín Fotók: Simó Márton

Annak rendje-módja szerint, ahogy a Székelytámadt-várban is tanúi lehettünk az elmúlt két évtizedben, a 19. Míves Emberek Sokadalma úgy zajlott, ahogy szokott, ahogy kell. Csak egészség legyen, s jó idő! Meg kellő figyelem és valamennyi pénz. Mert a koronavírus és a válság, a sok megszorítás nem kedvez az ilyen fesztiváljellegű seregszemlének. Ez az eseménysorozat azonban jóval több volt, mint egy hétvégét betöltő szabadtéri program.

A szervezők ez alkalommal is igyekeztek úgy megteremteni a három és fél napos programsorozat kereteit, hogy jusson benne mindennek – elméletnek és gyakorlatnak – egyaránt hely. Csütörtökön képzőművészeti kiállítással indítottak, pénteken az árusok már délelőtt kipakolhattak a Sétatérre kihelyezett standokba, miközben a Művelődési Ház koncerttermében zajlott a Valódi értékeinkért – kézművesközösségek című konferencia, hogy aztán délután három órakor sor kerüljön a szabadtéri események hivatalos megnyitójára is.
Volt érdeklődés, talán ilyen szempontból a park még inkább megfelel, mint a várudvar. Jelen volt a pillanat örömére elhangzó zene és bona, voltak huszárok, volt rézbanda, megszólaló felelős vezetők, civilek, voltak kiállító és portékát kínáló kézművesek, tudatos és kevésbé tudatos vásárlók. Meg bámészkodók. Ahogy járja.
Hasonlóképpen működött a dolog szombaton és vasárnap is. Néhány programpont elmaradt, de azonnal jelentkezett helyette másik. Attól egy pillanatig sem kellett rettegni, hogy élmények és tapasztalatok nélkül marad az érdeklődő. Még túl színes is ilyenkor a kínálat. Mind elméleti, mind gyakorlati szempontból, annyi tárgyi és szellemi vonatkozás lelhető fel, annyi élmény, hogy muszáj válogatni. Ez természetes, így van rendjén, hiszen egyetlen vásárban sem fogy el minden, a portéka egy részét vissza kell pakolni a dobozokba, és keresni az újabb vásáros alkalmakat.
Korábban is elgondolkodtunk azon, hogy szabad-e, érdemes-e ilyenkor elmélettel fárasztani az embereket, esetleg elterelni a figyelmet a klasszikus fesztivál- és vásárjellegről? Eleve úgy válogatják össze a kiállítók-bemutatkozók-értékesítők kontingensét, hogy megfeleljenek a „tiszta forrásból” történő merítés elvárásainak. Létezik egy egészséges szűrő. És a vásár egyúttal legyen tapasztalatcsere is, a mesterségek-foglalatosságok élő bemutatója. Hogy egymástól tanuljanak a kézművesek. Hogy lássák az érdeklődők, s ha a jó gyakorlatot nem tanulják meg egyből és hirtelen felindulásból – mert nem lehet –, ráirányul a figyelmük a helyi és a kézművestermékek értékére. Látva-tapasztalva-vásárolva pedig gazdagodni lehet.

Népi mesterségek. Hagyományos termékek

Érdemes figyelni az összefüggésekre

A szervezők szándéka az volt, hogy tegyenek egy kísérletet a magyarországi és a romániai értéktármozgalom összehasonlítására, vizsgálják meg azt a törvényességi keretet, amely országos szinten szabályozná a kézművességet és biztonságos mederbe terelné a hagyományok ilyen szintű gyakorlását. A partnerszervezetek – Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Humán Reform Alapítvány – bemutatták a maguk ide is kapcsolható tevékenységét. Közösségfejlesztők vázolhattak fel jövőre érvényes stratégiákat, illetve Babakumar Khinayat „pályaelhagyó állatorvos”, mongóliai származású kirgiz író-néprajzkutató a Belső-Ázsiában gyakorolt kézművességről beszélt, illetve beszélt pár szóban több ottani államra és az Orosz Föderációra vonatkozó szabályozási és támogatási rendszerekről.
Veres Emese Gyöngyvér elhozta és felolvasta Demeter András István a Kulturális Minisztérium államtitkárának román nyelven megírt üzenetét, majd ezt követően dr. Natalia Lazăr államtitkár, néprajzkutató mutatta be az Élő Szellemi Érték elnevezésű programot, amelyet az UNESCO ajánlására indítottak 2010-ben. Célja azon személyek azonosítása, akik hitelesen őrzik a népi szellemi örökség egy-egy elemét, azt változatlan formában gyakorolják, és hagyományos eszközökkel képesek továbbadni, hozzájárulva annak életképessége fenntartásához. Ez idáig 37 személy tevékenységét ismerték el, akik közül jelenleg 33-an vannak életben. Feltétel, hogy az illető legalább huszonöt éve bizonyítottan gyakorolja a foglalatosságot, illetve mutassa fel a tudás jeleit, gyakorolja és adja azt tovább. Idén – épp a MES konferenciája előtti napon hirdettek eredményt – 15 fővel bővült a kontingens. Ez a tudás semmiképp nem lehet tanult szakma, hangszer- vagy motívumismeret, hanem szűk családi, esetleg autentikus életkörnyezetben átörökített érték vagy tudás. A minisztérium pályázataira helyi erő – polgármester, iskolaigazgató, lelkész, civil szervezet, vagy ismert és köztiszteletnek örvendő, szakmailag hiteles személy – ajánlhatja a jelöltet, aki elkészít saját magáról egy portfóliót. A zsűriztetés komoly, több szűrőn halad át a jelölt. Úgy tűnik, hogy valóban csak a legkiválóbb értékőrzők nyerik el ezt a címet. Az ország 42 megyéjéből – beleértve a fővárost is – 20-ból „válaszoltak” az évek során a felhívásokra, de nincsen olyan megye ma sem, ahol háromnál több „magról kelt népi kútfőt” tartanának számon. Az ember – a magunk háza táján – mindjárt a korondi kerámiára gondol a kézművesség kapcsán. Ebben a tiszta forrást őrző csoportosulásban valóban jelen volt Páll Ágoston (1946–2018), akinek családja 1717 óta bizonyítottan fazakal, ő maga feleségével együtt hét gyermeket nevelt fel, akik közül többen is viszik tovább ezt a mesterséget és az ottani kerámia motívumkincsét. A közelmúltban Ilyés Mihály jelentkezését fogadták el Korondról. Ezek a mesterek azonban magányos fecskék.
A szinkrontolmácsolást úgy oldották meg, hogy – mivel a jelenlevők közt Babakumar úr kivételével mindenki tudott románul – Veres Emese Gyöngyvér előadása is románul hangzott el. Felvázolta a hagyományőrzés utóbbi fél évszázadának magyarországi történetét, kezdve a táncházmozgalom születésével, a „nomádok” mozgalmával, amikor többnyire városi értelmiségiek, civilek, függetlenül az állami struktúráktól, keresni keresték a gyökereiket szerte a Kárpát-medencében. Így erősödött az érdeklődés Kalotaszeg, Szék, a Mezőség, a Székelyföld, a Gyimesek, a moldvai csángók iránt. És tulajdonképp itt nálunk is erősítette az értéktudatot, ahol ideológiai nyomás alatt, a „Megéneklünk, Románia!” fesztivál keretei közé terelten zajlott az ideológiailag megfelelő „hagyományápolás”, viszont – már a huszonnegyedik órában! – még léteztek élő szellemi és tárgyi értékek, jórészt megvolt vidéken a népi épített örökség, a népdal- és a táncmotívum-kincs, az az eszköztár, az a sok évszázados paraszti tudás, amely segített abban, hogy képesek legyünk megtermelni vagy előállítani azokat a nyersanyagokat, amelyből létrejöhetnek a hagyományos ruhadarabjaink, a minket körülvevő eszközök.
Érdemes Magyarország és a Kárpát-medence szintjén megemlíteni az értéktár mozgalmat és a Hagyományok Háza tevékenységét. Egyébként 1953 óta létezik a Népművészet Mestere Díj, amelyet évente tíz személynek ítélnek oda, s akik között gyakran találni a mai politikai határokon kívül élő, illetve onnan származó egyéniségeket és csoportosulásokat is, többek között: Sütő Levente Lehel asztalos-bútorfestő, Hodorog András csángó népzenész, a Szászcsávási Zenekar, Bálint Erzsébet csángó népdalénekes. Ennek „előszobája” a Népművészet Ifjú Mestere nevű elismerés (1970 óta), amely szintúgy összmagyar merítéssel választja ki az arra érdemeseket. Csak úgy, kapásból megemlíthető itt néhány név, akik 35. életévük előtt jártak, amikor átvehették az elismerést: a csobotfalvi Antal Imola, a csíkszeredai Bakó Katalin, a gyergyószentmiklósi Enyedi Ágnes, a csíkborzsovai Onodi Attila, a székelyudvarhelyi Lőrincz Hortenzia; ők a díjazás óta akár arra is megértettek, hogy megkaphassák a „felnőttek elismerését”, de ettől függetlenül végzik a dolgukat, gyarapítják a népi kultúrát a megváltozott körülmények közepette. Tárgyi és szellemi értékőrzők, akik számos ágazatban működnek – összesen 81 alkategória létezik a babavarrástól a zsúpfedélkészítésig. Ilyen értelemben a magyar elismerési rendszer erősebb és átfogóbb a romániainál. Nem beszélve arról, hogy a Hagyományok Háza és a Magyar Értéktár által „befogadott” hungarikumok 174-es „összmagyar” listáján ebben az évben a kürtőskalács, Torockó épített öröksége, Kós Károly életműve, az aradi Szabadságszobor, a Csíksomlyói Pünkösdi búcsú, a Nagybányai Művésztelep, az 1568-as vallásszabadság törvénye szerepel vitathatatlan értékként. Nyilvánvaló, hogy itt nem csupán a „népi géniuszról” van szó, hiszen az élet minden területéről gyűlnek a javak – és az sem mellékes, hogy mindehhez a marketingmunka is jócskán hozzáadódik, hiszen üzlet és egyfajta védettség jár a besorolással, de nem teljesen egészségtelen a kezdeményezés, bár itt az összes közül 84 agrár- és élelmiszeripari termék –, amelyeket a derék magyarok előállítanak, eladnak, megvásárolnak és fogyasztanak, esetleg ajándékként adnak tovább, mint a „nemzeti szubsztancia” részét.
A konferencia során a román és a magyar terminológiát nem lehetett úgy közelíteni egymáshoz, hogy valóban kiderüljön, mi is az a kézművestermék, ami földrajzi vagy nemzeti hovatartozástól függetlenül pontosan meghatározza a vizsgálat tárgyát. Érdemes figyelni a magyarországi gyakorlatra, meg lehet azt honosítani, ki lehet bővíteni itteni állami költségvetésből, mert hosszabb távon bizonnyal megtérül.

Tanácskoznak a kézművesek. Levonják a következtetéseket

Válságban mutatkozik meg a tényleges érték?

Az-e az igazi kézműves – szellemi vagy tárgyi – produktum, amelyet az egyén saját maga hasznára, a maga szükséglete kielégítésére hoz létre? Vagy pedig ezen a szinten elfogadható a cserekereskedelem egy zárt rendszeren, mondjuk egy faluközösségen belül? Minek nevezhető akkor a kirakodóvásárokra emlékeztető Míves Emberek Sokadalma? Ipari, kisipari módszerekkel kereskedelmi célból termelt javak piactere? Szuvenírkínálat? Vagy ennél több?… Tovább lehet vizsgálni a témát: mi legyen a gyűjtőneve az eladásra kínált, sorozatban gyártott „népi” kerámiának, a „népiesch” textíliáknak és faragványoknak? A funkció a fontosabb, vagy a vélt esztétikai érték? Lényeges-e, hogy anyagi haszonra is hajt a „gyártási” és „felmutatási” folyamatok összessége? Vagy mindez alig több mint hobbi? Esetleg jövedelem-kiegészítésre alkalmas?
Úgy tűnik, hogy az Artera Alapítvány erre keresi a választ, illetve két sokadalom közt – és természetesen az ilyen nagyobb seregszemléken is – a tudás forrását kutatja, a hagyományos nyersanyagokat, amelyekből oly sok generáción át állítottuk elő a magunk szükségleti cikkeit. Erre jók a folyamatosan zajló tanfolyamok, a szakmai kirándulások, az életterekkel és az anyagokkal fenntartott kapcsolataik.
Mivel ezen a „felvezető” konferencián elfogyni látszott az idő, és veszélyesen közeledett a délután két órára megszabott keret, Balla Zoltán, a Humán Reform Alapítvány képviselője rövidre fogta a mondanivalóját. Elhangzott azonban többször is részéről, hogy válság, válság és megint válság. Aztán: helyi termelés és tudás.
Szívesen hallgattuk volna Czirjék Katalin vállalkozó, tréner, pedagógus, családanya, közösségfejlesztő hosszabb előadását. Ez alkalommal azonban arra kényszerült ő is, hogy rövidre fogja a mondanivalóját. Nagyon megszívlelendő, amit mondott, hogy a következő húsz évben a most létező szakmák 90 százaléka el fog tűnni – ezt két itt, Erdélyben készült friss tanulmány alapján lehet modellezni –, de lesz létjogosultsága a fenntarthatóságnak, a helyben előállított alapanyagoknak. Illetve a közösségnek is. Nem digitalizált parasztgazdaságokról és vidéki életterekről beszélt, hanem arról, hogy annak van jövője, amit használni tudunk. A tárgy, a tudás akkor marad fenn, ha funkciója van. És ezzel a gondolattal már vissza is kanyarodtunk az igazi kézművességhez, amelyet az organikusan működő, természeti körülmények közt zajló élet teremtett meg. Nem bóvli. Nem szuvenír. Nem fölösleges cicoma, ami holnapra szemétté válik. Hanem mívesnapi kapaszkodó a kezünkben.

Tágas-árnyas tér

Tegnap délelőtt, miután a szervezők nagyobb része visszatért a Barátok templomában tartott szentmiséről a parkba, Lőrincz Zsuzsa, az Artera Alapítvány „frontembere” rövid tanácskozásra hívta a kézművesek és a partnerek képviselőit. Egyértelműnek látszott, hogy – csak a Sétatér kétharmadát foglalták el a standok – sokkal jobban ki tudtak bontakozni, mint a Székelytámadt-várban. Arra is érdemes figyelni a továbbiakban, hogy itt meg lehet fogni egy olyan közönségréteget, amely a klasszikus helyszínt nem látogatja: ezek a kisgyermekes családok, akik a Sétatér fái alatt keresik a kánikulai enyhet, és hasznosítják azokat a lehetőségeket, amelyeket a hely kínál.
Közös fotót készítettünk a résztvevőkkel – bár nem tudtunk mindenkit összeterelni –, s azzal fejeztük a szakmai beszélgetést, hogy minden bizonnyal sikerült felkelteni a fővárosi, a romániai minisztérium tisztségviselői figyelmét arra, hogy közösen lehessen hasznosítani a hazai és a magyarországi tapasztalatokat, annak érdeklében, hogy a népi foglalatosságok fennmaradjanak, és a tudás átöröklődjék. Ebben a válságokkal tűzdelt időszakban ennek nagyobb a létjogosultsága, mint valaha. Sokkal. Az is megtörténhet, hogy nem csupán fesztiválokon, hanem a hétköznapi életben is rá leszünk szorulva az őseinktől örökölt tudásra, mindarra, ami a paraszti létformában a mindennapok rendjét, a fennmaradást és a továbblépést szolgálta. Ez nem baj. Tudnunk kell élni vele!

Simó Márton

: an accessible web community