Nehezen szabadulunk a reflexeinktől. Megszokásból teszünk vagy mondunk valamit. A leggyakrabban rutinszerűen reagálunk a bennünket ért ingerekre. Nem feltétlenül azért, mert hülyék vagyunk, hanem mert ilyen az emberi természet. De nem csupán a természetünk határoz meg bennünket. Hanem az a társadalom is, az a közeg, amelyben felnőttünk. A rutin egyébként igen hasznos dolog. Sokszor átsegít az unalmas hétköznapokon. Remek dolog, hogy vannak szokásaink, hagyományaink, amelyek segítenek eligazodni a világban. Ezekre mind szükségünk van. Ugyanakkor az is előfordul, hogy olyan közegben találjuk magunkat, ahol nem érezzük magunkat otthonosan. Tipikusan ilyen közeg a világhálón fellelhető kommentmezők. Valamiért a virtuális köztereken kevésbé működnek a társadalmi normák. Szinte bármilyen közéleti kérdésről folytatott vita nagyon gyorsan eljut odáig, hogy a vitatkozó felek szekértáborokra bomlanak és, úgy tűnik, nincs átjárás. Ahogy a minap a csíkszeredai közvéleményt is erőteljesen felbolygatta Sebestyén Balázsék tervezett, majd elnapolt látogatása. A szekértáborokra szakadás ezúttal is elég gyorsan megtörtént. Ezzel egyébként csak annyi a gond, hogy meglehetősen nehézzé teszi az értelmes párbeszédet. Ahogy ilyenkor lenni szokott, mindenkinek igaza van, csak szerre. Sebestyén Balázs valóban elég megosztó médiaszemélyiség Magyarországon, ahogy nálunk Erdélyben, Székelyföldön is, hiszen az anyaországi kereskedelmi csatornákat már régóta elérjük itthonról is. Bevallom, a bulvársajtó termékeitől nekem is kicsit émelyeg a gyomrom. Ami a képernyőn látszik Sebestyén Balázsból, az nekem sem feltétlenül szimpatikus. Vannak előítéleteim, minek tagadnám. Más kérdés, hogy ettől függetlenül simán leülnék vele kávézni, és ha beszélgetés közben jófejnek mutatkozna, talán még egy italra is meghívnám. Jogos kérdés persze, hogy miért ülnék le egy olyan emberrel, akinek a műsorait – a kvízműsorokat leszámítva – nem kedvelem túlzottan, és ugye, az sem biztos, hogy kapásból tudni fogja, hogy az én anyanyelvem is magyar. Elárulom: a párbeszéd miatt. Ha van valami, ami hiányzik a Kárpát-medencei magyar közbeszédből, akkor az az érdemi párbeszéd az egymástól eltérő közegből érkező, eltérő világlátású emberek között. Többnyire azokkal szeretünk érdemi párbeszédet folytatni, akik nagyjából osztják a mi véleményünket. De sajnos egyre kevésbé vagyunk képesek egy asztalhoz ülni azokkal a felebarátainkkal, akik egészen másként látják a világot, mint mi. Pedig mi veszítenivalónk van vele? Ha komolyan gondoljuk, hogy a magyar nemzet egységes egész, akkor nem válogathatunk kedvünkre a nekünk kedves és az ellenszenves nemzettársaink között. Képesek kellene lennünk arra, hogy szembenézzünk a valóságnak azzal a részével is, amellyel nehezebben tudunk azonosulni. Lehet bármilyen jogos kritikai észrevételünk, lehet akármennyire nagyon igazunk, de mégis mire megyünk vele? Balázsékkal azért lenne érdemes szóba állni, mert a magyarországi társadalom olyan széles rétegeihez is eljutnak, ahová a hagyományos konzervatív médiának esélye sincs. Az ő világukban, sajnos, mi, erdélyi magyarok, székelyek nem vagyunk tényezők. Amikor legutóbb Budapesten jártam, hazafelé jövet a maradék ötszáz forintomat akartam elkölteni egy perecesnél. Azt mondtam: arra az ötszáz forintra adjon perecet. Úgy nézett rám, mint egy elmeháborodottra: de hiszen az harminc perec… – Én csupán hármat szerettem volna, egyszerűen elszámoltam az árát, nem vagyok idevalósi – szabadkoztam. – Talán vidéki? – kérdezte udvariasan. – Igen – válaszoltam –, Csíkszereda meglehetősen vidéken van. Nem nevetett. Valószínűleg simán el tudta képzelni, hogy egy Csíkszereda nevű település lehet valahol Kelet-Magyarországon. És valljuk be: az ő nézőpontjából ez meglehetősen logikus következtetés volt. Ezért van értelme a párbeszédnek anyaországi véreinkkel, függetlenül attól, hogy épp melyik szekértáborhoz tartoznak. Jóval kevesebbet tudunk egymásról, mint hinnénk, és ezen másként nehéz lesz változtatni, csak ha beszélünk egymással. Akkor is, ha az néha kicsit kényelmetlen.

Kiss Előd-Gergely