A kapcsolati tőke, a székelyek és a Kiáltó Szó

Mindenképp fontos. Ha az ember dolgozik egy bizonyos körben, előbb-utóbb kialakul. Emberi, társadalmi, rokonsági, közéleti tevékenységünk során épül a kapcsolatrendszer. 
Ami soha nem sikerült nekem, az nem más, mint az irodalmi életbe történő „integrálódás”. Nem voltam fiatal író, valahogy a derékhad sűrűjéből kimaradtam, és most is kívül vagyok. És minden valószínűség szerint, soha nem leszek „nagy öreg”, amolyan „lábon járó érettségi tétel” sem. Hogy ennek mi az oka? Tudja a fene! Nem dolgoztam olyan helyen, nem voltam soha cégen belül. Lehet alkati kérdés. De lehet a tehetség és a kompetencia teljes hiánya is. Minden valószínű. Napjainkra az intézményes irodalom egyfajta szubkultúrává fejlődött. Nem mondom azt, hogy züllött, hanem inkább csak annyit, hogy elveszítette azt a társadalomformáló szerepet, amellyel korábban rendelkezett. Főként nálunk. Amióta Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István megfogalmazta száz évvel ezelőtt a Kiáltó Szó című röpiratot, történt egy s más ezeken a tájakon. A világban. Európában. Magyarországon. Erdélyben. És a Székelyföldön is.
Ilyenkor eszembe jut, hogy akkor is vírus dúlt. Ha megnézzük az akkori statisztikákat, a „spanyol” több áldozatot szedett, mint a „Nagy Háború”. A múltkor belenéztem az egyik egyházközség halotti anyakönyvébe, és – bizony – igen sok helyen láttam az 1919 és 1920 közötti bejegyzésekben, hogy a halál okaként a tüdőgyulladást jelölték meg. Ez is a spanyolnátha egyik velejárója, olyan szövődménye, amelyet az akkoriak meg tudtak állapítani, még úgy is, hogy sem labor, sem szakrendelő nem állt rendelkezésre. Nem véletlenül volt olyan betegség a két-
oldali tüdőgyulladás, amelytől nagyon rettegtek eleink. De valahogy mégsem volt annyira erős az okozott trauma. Lehetséges, hogy a népek szokva voltak a bajjal. Közeli átok volt a háború, amikor megszokhatták, hogy naponta érkeztek halálhírek, és „divatba” jöttek a testnélküli temetések. Aztán a letaglózó impériumváltás. „Kézre vettek a románok” – ahogyan Tamási írja –, ami szintén súlyos katasztrófa volt, és ráadásul még elszegényedéssel, másodrangúvá történő minősítéssel is járt. Nem volt az akkori járványnak annyira erős a „marketingje” sem. Most immár esztendeje, hogy korona alatt senyvedünk. Valószínű, hogy az írott és kimondott szó lehetőségei is korlátok közé szorultak. Nem a „regionális beszéd” az elsőrendű, ami hallatszik, hanem az „egyenszöveg”, ami nyelvi korlátokat nem ismerve csorog át a médiumokon. Ilyen megvilágításban: van-e szükség, kell-e az a fajta beszéd, amelyet úgy általában irodalomnak nevezünk? Nem nagyon. Még a nemzetközi körforgású nyelveken születő alkotások sem úgy hatnak, mint eddig. Meg aztán ott a „lájk-kór”, az a fajta civilizációs betegség, amelyben megpiszkáljuk a valóság elektronikus felületét, s mondjuk fennen, hogy értjük. Értjük a fenét!… De mégis: belül vagyok, úgy érzem, a gond falának innenső oldalán.
Nem kínomban, hanem kötelességtudattól vezérelve fordultam én is ebben az időszakban másfelé. Magunk iránt. Többfelé nézelődöm, hogy tudjak levonni bizonyos következtetéseket. És be is számolok a látottakról. Nem program. Nem ideológia. Nem magasröptű (szép)irodalom. Az is lehet, hogy távol áll ez a módszer a tisztánlátástól. De több a falra aggatott borsónál.
Ezekben a hetekben azt látom, hogy a csíki térség milyen szépen összerántotta magát. Szövetkezeteket kezdeményeznek. Elővárosi környezetben elhelyezkedő községek csoportosulnak és állnak Szereda mellé, hogy újabb erővonalakat lássanak meg együtt. Minden bizonnyal lesz ennek hozadéka is. Könnyű nekik – mondják a székely anyavárosban –, hiszen három miniszterük is kormányon van. Ez valóban így igaz. A K. und K. időkben sem volt ennyi jeles közszolga fent egyazon időben. Pesten és Budán. Nyilván. Sem Csíkból. Sem Háromszékről. Meg Udvarhelyszékről sem. Ha voltak is páran, többnyire marakodtak és panamáztak. 
Udvarhelyszék azonban most mélyen hallgat. A három város, mint három lyuk. Erőtér híján nincs terep, nincs pálya, amely körül a községek keringhetnének… Szóval: azt vettem észre ebben az óvatlan pillanatban. Nem szül az áldatlan helyzet szonettet. Novellintás sem lesz belőle. Még bár egy míves sms sem születik – hiszen a lelkiismeretünknek nincs mobiltelefonos előfizetése, a kibertérhez sincs olyan hozzáférés, mely 4 vagy 5G-t tudna… Egy kérdés azonban megfogalmazódik: lesz-e ebből Európa így? Bár egy kicsi és székely Európa-szelet? Egyáltalán méltó-e hozzánk, telegdi nyakasokhoz ez az állapot? De hátha megmozdul bennünk valami. 
A hitelesség végett idézzük a százéves röpiratot, amely erős felhanggal, az Írásból vett kérdéssel indít: „…Akkor megkérdék őtet: Te kicsoda vagy? Illyés vagy-e te? És monda: nem vagyok. Próféta vagy-e te? És felele, nem vagyok. Mondának ezért néki: kicsoda vagy tehát, hogy meg tudjunk azoknak felelni, akik minket elküldöttek; mit mondva magad felől? És monda: Én kiáltó szó vagyok a pusztában!” (János evangéliuma, I. 21-23.)

Simó Márton