A humor védelmében

Egy ateista ismerősöm mondta egyszer, hogy ha ő „bízna az Úrban”, akkor a következőképpen imádkozna: „csak a humortalan emberektől ments meg, Uram minket!” Szó mi szó, van ebben valami. Még mielőtt bárkinek is eszébe jutna, hogy „már megint komolytalankodik a Hargita Népe”, gyorsan idézzük ide Karinthy Frigyest: „a humorban nem ismerek tréfát”. Aligha véletlen, hogy így vélekedett. A humor ugyanis egyáltalán nem a komolytalanság szinonimája. Akkor sem, ha akadnak, akik szeretnék így beállítani.

Márpedig úgy tűnik, az emberiség egyre szélesebb tömegei jutnak el a szellemi sivárságnak addig a pontjáig, ahol már a humorérzéküket is elveszítik. Ki részben, ki teljes egészében. Elszomorító. A humornak ugyanis fontosabb szerepe van életünkben, mint elsőre hinnénk.

Gondolkodjunk el ezen egy pillanatig. Vajon létezik-e annál szebb elégtétel, mint amikor hosszú idő után meg tudjuk nevettetni hónapok óta levert, elkeseredett ismerősünket? Vagy legalább átsuhanó mosolyt tudunk csalni az arcára. Nem én találtam ki, hogy a humornak gyógyító ereje van.

Persze csodát azért ne várjunk tőle, de ne is becsüljük le. Az egészséges humorérzékkel rendelkező embernek például megadatik, hogy felül tudjon emelkedni saját kisszerűségén és nevetni tudjon önmagán. Mint 13. Pác Tivald, kedvenc Rejtő-hősöm A néma revolverek városa című regényben. Az volt a jelszava, hogy „fütyülök rám”. Azt is mondta néha, kaján kárörömmel, hogy: „úgy kell nekem, minek jöttem a világra!”

Meggyőződésem, hogy jobban szükségünk van humorra, mint valaha. Történik épp elég baj, nyomorúság ebben a világban, valaminek ellensúlyoznia kellene. Már amennyire lehet. Mert nem könnyű. Korunk társadalma meglehetősen hisztérikussá vált. A közbeszédet ellentmondást nem tűrő, kizárólagosságra törő diskurzusok uralják, amelyek lassan képtelenné válnak az önreflexióra.

Úgy tűnik, a pillanat uralása lett a legfontosabb célunk. No nem az enyém, nem is az önöké, mégis kollektíven, társadalmilag mindannyiunké.

Attól tartok, a humor lassan kultúránk perifériájára kerül. Vagy még rosszabb: szubkultúrává válik. Tragikus lenne. Napjainkban szinte mindenki feszült, egyre többen válnak túlérzékennyé. A legtöbben azért, mert azt tapasztalják, hogy senki sem figyel rájuk, senki sem hallgatja meg őket. És legyünk egy kicsit őszinték önmagunkhoz: nem figyelünk egymásra, nem hallgatjuk meg egymást. Lassan nem értjük egymást. Sőt! Egyre gyakoribb, hogy félreértjük egymást.

Az ezzel a legnagyobb bajom, hogy érzékenységünket könnyűszerrel ellenünk fordítják, azok az elvtelen törtető karrieristák, akik a mi érzékenységünket kihasználva akarnak felmászni az uborkafára.

Köztük szép számmal akadnak olyanok is, akiknek a szövegértés is komoly szellemi kihívást jelent. De magabiztosságért, arroganciáért nem mennek a szomszédba. Ilyenkor előfordul, hogy a nyikhaj törtető kiskakasok némelyike billentyűzetet ragad és nagy színészi beleéléssel elkezd moralizálni. Pedig fogadni mernék, hogy nem tudja megkülönböztetni a szervita rendet a rendszervitától. Ahogy azt Moldova György találóan írta kedvenc novelláskötetemben, a Ferencvárosi koktélban. A recept egyszerű: üljünk fel egy kortárs szellemi, ideológiai irányzat vonatára és az ablakból célzás nélkül nyilazzunk mindenre, ami él és mozog.

Politikusék is így szokták kampányidőszakban. Mindenből morális kérdést kell csinálni, mert különben nem lehet az emberek lelkiismeretét megterhelni bűntudattal. Akkor meg nem mennek el szavazni.

Ennek a töménytelen mennyiségű álszentségnek tart görbe tükröt a humor. Ami néha kifejezetten kényelmetlen tud lenni. De ha nem tetszik, amit a tükörben látunk, azért nem a tükör a hibás. Amondó vagyok: ne veszítsük el soha humorérzékünket, és merjünk önmagunkon is nevetni. Ez lehet a legnagyobb fegyverünk a hatalomra, befolyásra törő elvtelen karrieristákkal szemben. Szükségünk is van rá.

Kiss Előd-Gergely