A hegyek az ember legjobb tanítói

Tőke Dénes természetjáró, hegymászó. Járt az Alpokban és a Tien-san-hegységben, megmászta álmai 7 ezer méteres csúcsát. Az Erdélyi Kárpát-Egyesület csíki vezetőjeként hegyi túrákat szervez és kalauzol, tanfolyamokat tart. Tevékenységét számos díjjal ismerték el.

– Hogyan alakul ki valakiben ennyire erős kapcsolat a természettel?

– 1944-ben, a második bécsi döntés után születtem. A fronton elesett áldozatok pótlása érdekében szüleim tizenhárom évvel nővérem születése után úgy döntöttek, a hazáért még egy gyereket vállalnak. Abban az időben nemcsak ők, de a környéken élő más, többnyire fiatal házasok is vállaltak még egy-egy gyermeket hasonló okokból. Az utcában tizenhárom gyerek született akkor. Édesanyám várandós volt, amikor az események rossz irányt vettek. Az előrenyomuló front elől menekülniük kellett. Édesapám útmester volt, így az úthengereket és a hozzá tartozó felszereléseket is menteni kellett. Közel két hónap alatt jutottak Budapestre. Édesanyám menekülés közben a Maros völgyében, Ratosnyán szült. Itt már megszűnt a magyar adminisztráció, később Zilahon kaptam anyakönyvi kivonatot, amiben az szerepel, hogy ott is születtem. Szüleimnek a természetjáráshoz annyi közük volt, hogy hétvégenként eljártak piknikre a közeli erdőkbe, illetve a Csíkszentimrei Büdösfürdőn töltötték szabadidejüket. A kirándulások alkalmával szerettem sétálni, felfedezni a természetet, ez mindig vonzott.

– Beszélne a tanulmányairól?

– Nos, az iskoláséveim meglehetősen zűrösre sikerültek. Apámat bezárták politikai ügyek miatt, engem nem vettek fel a gimnáziumba. Kolozsváron magántanulóként végeztem el három évet. Majd esti tagozatra iratkoztam be, de később onnan is kirúgtak, olyan címszó alatt, hogy „reakciós szülők gyermeke nem járhat munkásiskolába”. Azután apámat kiengedték a börtönből, engem meg tizenegyedik osztályban felvettek az estibe és ott érettségiztem. A magántanulói felkészítés nem volt elég, hogy egyetemre mehessek. Kétszer jelentkeztem az építészeti szakra, egyszer pedig az erdészetire Brassóba. Nem sikerült bejutnom, nem rendelkeztem elegendő matematikatudással. Végül erdészeti technikumot végeztem, erdőművelést. Ezt nagyon szerettem, közel is állt hozzám. Így kezdődött a természetjárás a környék hegyeiben, különösen a Madarasi-Hargitán.

– Merre, milyen ütemben alakult pályája?

– Természetesen a feleségemet is, akinek családja kolozsvári volt – rutinos túrázóknak számítottak – egy túrázás alkalmával ismertem meg. Ekkor már a hegyi túrázást javában űztem. Később feleségemtől tanultam néhány dolgot, illetve motivált, és a magasabb hegyek meghódítását tűztük ki célul a továbbiakban. Egész életemben szerettem volna többet kivenni, adni magamból, olyan célokat megvalósítani, amelyek után fel tudok nézni saját magamra. Miután több alkalommal is túráztunk a Magas-Tátrában, az Alpok következtek. Tulajdonképpen itthon kezdtem el kacérkodni a hegymászással, sziklamászással Kovács Zoltán barátommal, aki sajnos egy lavina áldozata lett a Királykőn. Zoltán Iași-ban tanult, és az ottani hegymászók vezetője volt. Együtt kezdtünk sziklát mászni a Békási-szorosban. Azonban engem már korábban is érdekeltek a nagyon nehéz terepek. Akkoriban még keveset tudtam a sziklamászásról, a technikákról, hogy a felszerelést ne is említsem. Az IFET-nél dolgoztam, erdei utakat építettünk, akkor még legényként. A kovácsot megkértem, hogy készítsen sziklaszegeket. Azt sem tudtam igazából, milyenek kell legyenek. Kenderkötelet használtam, amivel a bányászok a kőfejtés során magukat kikötötték, illetve karabinereket készítettem, ami utólag belegondolva simán a vesztemet okozhatta volna. Ilyen felszereléssel kezdtem el a Nagyhagymás feltárását. Szlovákiából vásároltam meg első profi hegymászó-felszerelésemet, és igazából ekkor kezdtünk el mászni a Békási-szorosban. Hágóvasaim sem voltak a legjobbak, azokat is házilag készítettük, gyakorlatilag akkoriban szinte semmit nem lehetett kapni.

– Említette az Alpokat… Mikor sikerült feljutnia a Mont Blancra? Mit jelentett ez Ön számára?

– 1976-ban kaptam útlevelet, és a korábban említett, részben házilag készült felszereléssel vágtam neki a Mont Blancnak. Azt el kell mondanom, hogy egy olyan fiatalember számára, akinek a hegyek egész életében fontosak voltak, hihetetlen öröm volt ezt megmászni. Persze, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az útlevél megszerzése nehezebb volt a hegy megmászásánál. Attól függetlenül viszont hatalmas szárnyakat adott ez a teljesítmény. Egyébként is a hegymászóknak sok-sok ambícióra és kitartásra van szükségük. Később ide helyezték ki Ilyés Józsefet, aki hivatásos hegymászónak számított, hisz már egyetemi évei alatt, több éven keresztül a sziklamászást űzte. A hazai bajnokságban is jelen volt, mestercímet szerzett alpinizmusban. Ő alapította meg a balánbányai hegymászócsapatot, amelynek én is tagja voltam. Minden új technikát, amit csak lehetett, igyekeztünk elsajátítani tőle. A franciaországi utazás előtt Sógor Gyula református lelkész segített a szükséges pénz előteremtésében. Ebből a pénzből komoly hegymászó-felszerelést vásároltam. Sajnos a román hegymászóbajnokságban csupán egy évig tudtam részt venni, mivel a munkabeosztásom megváltozott és kevesebb időt tudtam a hegymászásnak szentelni.

– Hogyan alakult meg a csíki önkéntes hegyimentőcsapat?

– Mint említettem, a versenyen való részvétel a munka miatt már nem volt lehetséges ugyan, de időközben megalakítottuk az önkéntes hegyimentő-szolgálatot Csíkban. Mindezért pénz nem járt, csupán szívből-lélekből végeztük. Ezzel a csapattal országos versenyeken is részt vettünk. Ezt a munkahelyemen is kénytelenek voltak tolerálni, mert a szabályzat lehetővé tette, hogy a hegyimentők mehessenek, amikor szükség van rájuk. A fiúkkal állandóan a hegyekben voltunk, folyamatosan a Békás-szoros legnehezebb részeit másztuk, vagy éppen az első téli utakat jártuk. Mondhatni, az én szabadidőm, sportos vágyaim a hegyekben zajlottak. Később megismerkedtünk egy anyaországi csapattal, akik expedíciókat szerveztek a Kaukázusban. Hármunkat elhívtak egy ilyen vállalkozásra. Természetesen mi mentünk, az Elbrus 5642 méteres csúcsára is feljutottunk. Még a szocialista időkben, 1988 környékén még egyszer összejött egy út az Alpokba. Viszont a lehetőségeim korlátozottak voltak.

– Hogyan látja, miben tértek el az akkori és jelenlegi lehetőségek egymástól?

– Az akkori körülményekhez képest, de egyébként is, az ambícióim, a vágyaim sokkal nagyobbak voltak, mint amennyi lehetőségem volt. Innen kötéltárssal, jégtechni-
katudással kellett volna nekivágni az Alpoknak. Ehhez képest a tudásunk elenyészőnek számított. Még a fagyott vízeséseket sem másztuk errefelé. A klasszikusnak számító utak – ezek is mászóutak – mint mondjuk a Matterhorn, egészen jól mentek. A nyolcvanas évek végén elismert hegymászó voltam már. Jó társakkal és utak révén az ember mégiscsak sokat fejlődik. Időközben 59 éves koromban sikerült egy osztrák csapattal eljutnom a Tien-san-hegységbe. A Khan Tengri 7010 méteres csúcsát másztunk meg, ez fizetős expedíció volt. A Khan Tengri volt az egyik álmom, amit sikerült elérnem. Majd Vámos László, a magyarországi csapat vezetője és barátom szervezett utat a Pamír-hegységbe, természetesen azon is részt vettem. Az itthoni viszonyokhoz képest, egy középszerű hegymászónak 8 ezres csúcs nem jöhetett szóba. Leginkább a pénz miatt, hogy csak egy példát mondjak, egy Mount Everest-expedíción való részvétel nagyjából 7-8 ezer dollárba kerül. Azonban 67 éves koromban sikerült feljutnom a 7 ezres álomcsúcsot jelentő hegyre is. Tizenöten indultunk el, abból 5 ezres magasságig néhány ember jutott el, azon felül pedig négyen másztuk meg a 7100 méteres Lenin- (ma Ibn Szína-)csúcsot. Ezzel az úttal, a korom miatt is, úgy éreztem, elértem a csúcsteljesítményt.

– Mivel foglalkozik manapság?

– Újraalakítottuk az Erdélyi Kárpát-Egyesületet (EKE), ennek vagyok a csíki vezetője. Az elmúlt tíz év során Románia hegyeiben számos túrát szerveztünk, amelyek minden résztvevőnek jó élményeket nyújtottak. Az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos vezetése négyszer kitüntetéssel jutalmazott. A sportembereknél ez így van, valamit mindig valamilyen elismerésért csinálunk, ez alól én sem vagyok kivétel. Kaptam két Balogh Ernő-, valamint Erőss Zsolt- és egy Czárán Gyula-díjat. A feleségemet Xántus János-díjjal jutalmazták. Mindeközben tanfolyamokat tartottam az EKE-ben. Már gyermekkorom óta éreztem a genetikai késztetést a természet iránt. Meg kicsit az önmegvalósítás is hozzájárult. Az iskolai éveim alatt sok kudarc ért, és meg akartam mutatni magamnak és másoknak is, hogy el lehet érni dolgokat. Mindezt a hegymászásban találtam meg. Adrenalin, veszély, nélkülözés, az időjárás viszontagságainak való kitettség, szóval minden. Ez nagyon tetszett, és éreztem, hogy elégedett vagyok magammal. Azt vallom, hogy a hegyek az ember legjobb tanítói. Az 1990-es évek előtt professzionális hegymászóként is, magyarként is és úgy egyáltalában létezni nagyon nehéz volt. Így az embert megedzette, plusz engem testileg is edzett, amivel foglalkoztam, és erőt meríthettem belőle. Hozzám hasonló mentalitással rendelkező székely nagyon sok van, csak az élet különböző területein más és más módon nyilvánulnak meg. Az én mentalitásom és képességeim a hegyekben bontakoztak ki.

Vlaicu Lajos