A halál természetes folyamat, nem szabad tabuként kezelni – figyelmeztet Simó Irma pszichológus. A halottak napja kapcsán kitért a hagyományos társadalom nyújtotta biztonságra, de annak hátulütőire is. A szakember Vlaicu Lajos kérdéseire válaszolt.

– Egy szeretett személy elvesztése nagy veszteség mindannyiunk számára, igyekszünk emlékét őrizni, ápolni. Ezt a célt szolgálja a november 1-i ünnep is. Idén azonban a járvány okozta körülmények erre a napra is rányomták bélyegüket…

– Idén minden ünnepünk, minden évfordulónk másként zajlik. Figyelmünk fókusza a halottak napján is befelé irányul, az emlékeinkre, kedves halottainkra. Mit jelentettek számunkra? Mit tanultunk tőlük? Miben erősít ma is emlékük, kitartásuk? A gyertyákat értük, otthon vagy a temetőben gyújtjuk meg, egy picit visszafogottabban. Az egész novemberi hónap rendelkezésünkre áll, Ferenc pápa is felhívta a figyelmet arra, hogy a teljes novemberi hónap búcsús lehetőség. Azaz lélektani nyelvezettel „elbúcsúzunk” éppen a halottainkkal szembeni mulasztásainktól, elsiratjuk őket és megbocsátunk nekik és önmagunknak is minden szeretetlenségért, és elfogadjuk Isten bocsánatát és irgalmas ölelését. Senki nem gátolhat meg abban, hogy tiszteletünket tegyük a halottaink felé, akár otthon maradva gyújtunk gyertyát értük, akár elmegyünk családtagjainkkal a temetőbe. A lényeg a lelkünkben zajlik, nem a külsőségekben.

– Mennyire természetes és szükségszerű az emberek életében az, hogy minden évben egy napot elhunyt szeretteikre emlékezve töltsenek?

– A születés és az elmúlás, a halál életünk természetes része. November elsején a mindenszentek napját, másodikán a halottak napját üljük, a két nap egymás mellett van a naptárunkban. Vajon miért? A halálra és elmúlásra való emlékezésünk a valóság átölelése úgy, hogy közben a reménységet, az Életet is átöleljük, mint ahogy a szentek átölelték, akik nemcsak a szenvedés keresztjét, hanem a föltámadás örömhírének keresztjét is átölelték. Mi miért csak a halottak napját üljük meg évek óta? Miért tabutéma az örök élet kérdése, a halál utáni életünk reményteljes biztosítéka? Mennyivel könnyebben tudjuk élni nehézségben, örömben az életünk mindennapjait, ha tudjuk: nem hiábavalóság az életünk. 

– Mit tanácsol a szülőknek, kell-e beszélni a gyerekeknek a halottak napjáról, kell-e, érdemes-e bevonni őket az eseményekbe? Ha igen, milyen korban, mit és hogyan lehet elmondani nekik?

– Igen, lehet beszélni a halálról a gyerekeknek, már az óvodás korú gyerekek elkezdenek kérdezni. Fontos, hogy lehetőséget adjunk számukra, hogy feltegyék a kérdéseiket, ez oldja a szorongásukat a halállal, a temetéssel és a temetővel kapcsolatban. Mi meg felnőttként ne tabuként kezeljük  a témát. Ne kerüljük a halál szót, és ne használjunk helyettesítő szavakat a halálra: „elaludt” nagytata, vagy „elment” nagymama. Később milyen érzések fognak társulni a gyerek lelkében ezekhez a kifejezésekhez, amelyeket nap mint nap használunk? Fontos, hogy ne kényszerítsük sem a szertartásokra, sem a beszélgetésekre, csak legyünk nyitottak rá, legyünk jelen, amikor felkészült a kérdései megfogalmazására.

– Okozhat bármiféle lelki sérülést, ha nincs mód elbúcsúzni az elhunytaktól? Most, amikor a járvány miatt a temetés körüli gyászidőszak lényegesen lerövidült, fordult elő olyan eset, hogy szerettük elvesztése kapcsán igénybe vették, felkeresték a pszichológust?

– Igen, valóban mindennapi segítői téma a munkánk során a veszteségek feldolgozása, szeretteik hirtelen halálának krízisében támogató jelenlétté válni. Téma lehet a terápia során egy elakadt gyászfolyamat kibontása, amely sajnos depresszióhoz vagy mániás tüneteket produkáló túlpörgéshez vezethet. Ilyenkor segítjük elsiratni a szeretett személyt, miközben arról is beszélünk, mit tud megőrizni a szívében, az emlékeiben, amit tőle kapott vagy tanult. A világjárvány időszakában én inkább azért aggódom, hogy megtaláljuk-e a megfelelő, leleményes lehetőségeinket arra, hogy méltósággal tudjuk elkísérni betegeinket életük utolsó időszakában, amikor kórházban halnak meg. Ha valaki otthon hal meg, ekkor nagyobb esély van arra, hogy a családtagok jelen legyenek és elköszönjenek a haldoklótól, és a betegünk se legyen magányos, még akkor is, ha lelkében ő már a Teremtőjére figyel, hozzá készül. A hozzátartozókat is fel fogja szabadítani és segíti a gyászfeldolgozásban, hogy ami tőlük telik, megtették. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy méltósággal tudjon meghalni.

– Székely társadalmunkat zárt, magunkba forduló, érzelmeinket kevésbé mutató személyek alkotjuk. Jelent ez gondot a gyász feldolgozásában?

– Az utóbbi években nagy változások történtek, a székely társadalomban élő emberek is utaznak, tanulnak és beszélnek a problémáikról, érzéseikről. Szakemberként, kollégáimmal együtt rengeteg szép, őszinte beszélgetés szem- és fültanúi vagyunk. Talán, ami még nehéz Székelyföldön, az a társadalmi megítélés, megbélyegzés, kirekesztés igénye, amire sajnos a világjárvány csak ráerősített, hogy tartózkodjunk, féljünk egymástól, az újtól, a mástól, mert csak így tudjuk megőrizni biztonságunkat, identitásunkat. Sok fiatal, aki külföldről hazatér, arról panaszkodik, hogy fullasztó ez a kritikus, gonoszkodó, mindent gúnyosan felülbíráló, megrögzött működésmód, amikor már rég nem nyújtanak inspiráló, fejlődési légkört számukra a régi keretek. A mi feladatunk, mentorként helyet biztosítani nekik és bátorítani őket az új kezdeményezések kipróbálására, a szárnyaik kibontására az egyetemi és szakmai tanulmányaikat követően.