„A furcsa elgondolkodtat, a szép csak szép”

FOTÓ: LÁSZLÓ F. CSABA

Milyen egy fi ús lány? Milyen hatások érik nap mint nap? Milyen gondolatokat fogalmaz meg? Mi látszik egy perifériára szorult ember arcán? A csíkszeredai Ilyés Mariann ‒ művésznevén mcsk ‒ rajzairól sokan azt gondolják, hogy furcsák, és ennek ő örül a leginkább. Nem érdekli a konvencionálisan értelmezett szépség, és rajzaival társadalmi problémákra refl ektál. Arról beszélgettünk, hogy mi minden van az egyszerűnek, ugyanakkor különösnek tűnő alkotásai mögött.

– Mióta rajzolsz?

– Mindig is rajzoltam. Tiniként más naplót írt, én viszont inkább rajzoltam vagy firkáltam, mert sokkal könnyebb volt így kifejezni az érzelmeimet, a hangulatomat. Valószínűleg azért vannak most is kis szövegek a rajzaim mellett, mert nálam a firkálás és a rajz mindig összefonódtak, és néha nehezemre esik elhagyni őket a munkáimnál.

– Melyik a legfontosabb neked: az ötlet, a kép a fejedben, a folyamat vagy a kész produktum?

– Nincs receptem arra, hogyan dolgozom. Van, hogy támad egy jó ötletem, és alig várom, hogy megcsináljam. Az is előfordul, hogy csak úgy rajzolgatok, és abból alakul ki valami. Egyébként szerintem maga a munka megszületése a legszebb.

– Mi történik az elkészült rajzokkal?

– A munkáimat printekként vagy különböző felületeken, például táskákon vagy pólókon árulom. Ebből még nem tudok megélni, de egyre többen megkeresnek, hogy szeretnének együttműködni velem, vagy akár személyes kéréssel fordulnak hozzám. Eddig mindig olyan kérésekkel kerestek meg, amelyeket szívesen vállaltam, de nem mindenkinek az ötletéhez adom oda a rajzaimat.

– Mennyit változott a stílusod azóta, hogy elkezdtél rajzolni?

– Úgy érzem, mostanra tisztult le, vagy mostanra találtam meg igazán a stílusom. Jobban tudok azonosulni a tiszta, egyszerű formákkal. Régen is nagy fejű, kopasz alakokat rajzoltam, de sokkal realisztikusabbak, kidolgozottabbak voltak, mint most.

– Egyébként mivel foglalkozol?

– Dizájnerként dolgozom, egy kolozsvári grafikus-dizájner, Ferenczy Botond mellett. A dizájn sok területén kipróbáltam magam, eleinte arculatokat terveztem, logókat, plakátokat, kisebb grafikákat. Botond nagyrészt belsőépítészként dolgozik, abban is segítek neki, szóval elég sokszínű a munkám, de a járvány kezdete óta csak online dolgozom, így szabadúszóként is vállaltam munkát, egy éve pedig tetoválok is. Igazából minden munkám a rajzoláshoz vezethető vissza.

– Neked mit jelent a rajzolás?

– Mindig is terápiaként fogtam fel, egyfajta énkeresésként. A rajzoláson keresztül magamat és a környezettel való kapcsolatomat is könnyebb megérteni. Egyébként leginkább társadalmi problémák inspirálnak, ezért is van például több olyan munkám, aminek feminista töltete van. Élethelyzeteket rajzolok meg, így próbálom kifejezni az álláspontomat, ezért is lett a legutóbbi kiállításom címe az, hogy all my actions are reactions.

– A rajzaidra talán a legtalálóbb jelző a tomboy-ish. Azért használom az angol kifejezést, mert nehezen fordítható magyarra, és a fiús lány fordítás nem fedi le egészen mindazt, amit a tomboy jelent.

– Igen, ez igaz. Amúgy van tomgirl is, ami a csajos fiúkra utal. Arra szeretnék rávilágítani, hogy nagyon sok helyen még erősen ragaszkodnak az emberek a nemi szerepekhez, vagyis ahhoz, hogy egyféleképpen kell viselkednie, ha valaki lány, és másféleképpen, ha fiú. Szerintem ez nagyon toxikus, és sok ember életét megnehezíti. Sokan nőnek fel még mindig úgy, hogy rájuk erőltetik ezeket a „szabályokat”, és megszégyenítik őket, ha nem követik azokat. Holott valószínűleg sokkal egészségesebb társadalomban élnénk, ha ezeknek az elvárásoknak nem kellene görcsösen megfelelni.

– Benned honnan ered mindez?

– Fiúkkal nőttem fel, és most is több fiú barátom van, mint lány. Sokszor hallottam a megjegyzéseket, hogy lányként nem illik így vagy úgy viselkednem. Érdekes, hogy egy egyszerű szófordulat is milyen fontos és súlyos tükre tud lenni a társadalomnak. Például az
a folyamatosan szajkózott gondolat, hogy ha elhagy egy fiú, akkor nem éri meg sírni érte. Én viszont nem értük sírtam, nem nekik, ajándékba, hanem magamért. Nem értem, hogy miért kellene tartanom magam teljesen fölöslegesen, amikor normális az, hogy valaki egy szakítás után rosszul van. Úgy érzem, a társadalom rengeteg frusztrációt nevel nemcsak a lányokba, hanem a fiúkba is. Nekik azt tanítják, hogy erősnek meg keménynek kell lenni, és nem mutathatják ki az érzelmeiket, ami szintén nagyon toxikus. Azért próbálok így reagálni ezekre a dolgokra, mert szerintem ez nem egyének hibája, hanem gyökeres, társadalmi probléma. Rettenetesen nehéz egyedül kiszakadni ebből és felvállalni, hogy igenis ilyen vagy olyan leszel, és a saját utadat követed, nem a kijelöltet.

– Miért mindig nagy fejű, kopasz alak szerepel a képeiden?

– Most már reflexszerű, de régen mindig különleges alakokat próbáltam megjeleníteni, általában deviáns embereket, a társadalom által perifériára szorítottakat. Inkább a lelki oldalát akartam megmutatni annak a személynek, mintsem a külsejét. Az emberek arcán és az összes mozdulatán látszik, hogy milyen személyiség. Nagyon sokat rajzoltam árva gyerekeket, mert a törődés és a szeretet megvonása nyomot hagy az arcokon, látható a mozdulatokban. Szerintem ezt megtartottam, mert akiket most rajzolok, nem társadalmilag elismert szépségek. Szeretem, hogy furcsák, másak, megtörik azt a sablont, hogy milyennek kell lennie egy lánynak. Nagyon őszintének találom ezt a kapcsolatot test és lélek között, és mindig is érdekelt, hogy miként lehet ezt rajzban megragadni.

– Milyen visszajelzéseket kapsz?

– Direkt módon, barátoktól pozitív visszajelzést kapok, indirekt módon viszont sok negatív visszajelzés van, de ezeket én nem tartom rossznak. Ha azt mondják, hogy furcsák a rajzaim, akkor én azt érzem, hogy ez így van rendben, mert tényleg furcsa dolgokat rajzolok, és ez jobb, mint az egyszerű szépség.
A furcsa elgondolkodtat, a szép csak szép. Engem nem érdekel a hagyományos értelemben vett szépség. Szerintem az a jó alkotás, ami valamilyen reakciót vált ki az emberekből. Sokan kérdezik, hogy miért rajzolok ilyen nőket, vagy hogy nő-e egyáltalán az, akit rajzolok. Én azt látom, hogy pont attól válnak erős és gyönyörű nőkké, hogy nem akarnak feltétlenül gyönyörűek és „nőies” nők lenni, hanem szembemennek azzal, amit elvár tőlük a társadalom. Egyáltalán nem törekszem a konvencionális szépségre. Ha valami vagy valaki őszinte és tiszta, nekem az a szép.

Péter Ágnes

: an accessible web community