Csíkszeredában még mindenki az igazak álmát aludta, amikor tizenkilencen – néhány kivétellel mind szépkorúak – nekivágtunk az útnak. A Fogarasi-havasokba indultunk két kisbusszal. A borongós időben a Hargitán át, majd a Homoródok mentén jót szundikáltunk, ám amikor ébredeztünk volna, és megpillantottuk a Fogarasi-havasok vonulatán ülő sötét felhősapkát, inkább újra becsuktuk volna a szemünket. Kilenc körül kicsit felélénkült a csapat, s a felfelé kanyargó transzfogarasi út szerpentinein már érdeklődéssel figyeltük a hajtűkanyarokat, az út menti sziklákat, a vízátfolyásokat, a csipkés fogazatú gerinceket, a vízeséseket. 2034 méteres tengerszint feletti magasságban, a Bâlea-tónál szálltunk ki az autókból, megcsodáltuk a Déli-Kárpátok legnagyobb gleccsertavát. Aztán meghallgattuk vezetőnk eligazítását a hegy geológiai felépítéséről, megnéztük a tó történetéhez kapcsolódó szomorú tragédia színhelyét, ahol 1977 áprilisában a tófalon keletkezett lavina egy egész csoport sízőt sodort bele a tóba, s azt is megtudtuk, hogy itt a magas hegyekben az éghajlat szélsőséges, pillanatok alatt változhat. Ekkor mintha varázsütésre történt volna, hirtelen havazni kezdett. Mire előkerült a sál, sapka, kesztyű, a havazás elállt, a csípős szél azonban maradt. Elindultunk a tófalon a Zerge-nyereg irányába. Meredek, sziklás ösvényen, kőomlások mentén araszolgattunk, szerpentineztünk a kőfolyások között, lépésről lépésre haladtunk egyre feljebb. Nem volt könnyű! De jó kezekben voltunk, mert vezetőnk, Tőke Dénes egykori hegyimentő, tapasztalt túravezető jó tempót diktált, így a 300 méteres szintkülönbséget 2-3 pihenő beiktatásával sikeresen ledolgoztuk, s máris fenn voltunk a nyeregben. 2315 méterről más képet mutat a táj, megváltoznak az arányok, mások a színek. A Zerge-nyeregből még vetettünk egy pillantást a Bâlea-tóra, ugyanakkor egy szomszédos völgyteknőből, ott fenn, újabb tengerszem mosolygott ránk, a Zerge (Capra)-tó. Csapatunk egy része itt maradt ebben a katlanban, alaposabban megnézték a Zerge- és a Gida-tavat, sok szép kicsi alpesi virágban gyönyörködhettek, megálltak az Alpinisták emlékművénél, fényképeződtek. A csapat többsége nekivágott meghódítani a Fogarasi-havasok ötödik legmagasabb csúcsát. Sziklás, magashegyi terepen, keskeny sziklaösvényen folytattuk utunkat. A rövid megállók során remek kilátásban gyönyörködhettünk: alattunk a néha kék, máskor zöld színben pompázó tavak, a kígyóként tekeredő transzfogarasi út aszfaltcsíkja, egyik oldal árnyékosabb részén nagy hófoltot fedeztünk fel, közeli sziklákon zergét. Közben kisütött a nap. Az ösvény pedig kétfelé ágazott. Akik balra indultak, a 2507 méter magas Vadász-csúcsot (Vf. Buteanu) vették célba. Először leereszkedtek néhány lépést, majd a szemközti oldalon meredeken, zergékként másztak fel a sziklára, s folytatták a csúcs felé. A visszafelé utat igazi alpinisták módjára kötélereszkedéssel oldották meg. Hárman a „keresztútnál” vártuk meg társainkat, s közben jól elbeszélgettünk néhány arra járó túrázóval is. Érdekes, hogy ezek nagy része külföldi turista volt (lengyel, szlovák, új-zélandi). Amint újból egyesült csapatunk, a jobbra vezető ösvényen a Zerge-csúcsra (2494 m) kapaszkodtunk fel. Nagyon izgalmas volt a keskeny gerincélen végighaladni. Igazi élmény! Ott fenn csodálatos panorámában volt részünk, hatalmas hegygerincek, mély völgyek, fenséges csúcsok. Velünk szemben szinte karnyújtásnyira nemcsak a Fogarasi-havasok, de Románia legmagasabb csúcsa magaslott, a 2544 méteres Moldoveanu. Csak álltam és gyönyörködtem a Fogarasi-havasok fenséges világában. Nehéz volt betelni a látvánnyal. Szerettem volna megállítani a pillanatot! Olyan szép volt! Szeptemberi túránkra ennél szebb uticélt Szakáli Marika, a csoport szervezője nem is találhatott volna. Köszönet érte neki és túravezetőnknek! Olyan élményekkel gazdagodtunk, amit sokáig nem felejtünk el. Testünkben jóleső fáradtsággal, de lelkileg feltöltődve, optimistán, újabb szép kirándulások, gyalogtúrák reményével tértünk vissza a mi kis városunkba. Petzinger Klára