A kormány megijedt attól a mozgalomtól, amelyet az elmúlt héten a Facebookon indítottak az állami egészségügyi rendszerben dolgozó orvosok. Megijedt a csatlakozók számától. A hozzászólók vehemenciájától, és szerintem attól is, hogy a hozzászólások többsége olyan igazságokat tartalmaz a hazai orvosi ellátásról, amellyel nem lehet szembeállni, és azt mondani rá, hogy nem igaz. Még egy miniszteri székből sem. És megijedt attól, hogy ebből az elégedetlenség-hullámból még akármi is lehet. Máris bejelentette a miniszterelnök, hogy októbertől plusz 25 százalék jár mindenkinek, aki az állami egészségügyi intézményekben dolgozik. Innen akár azt is mondhatnánk, hogy történet kipipálva. Csakhogy úgy tűnik, mégsem felhőtlenül boldog mindenki. Mert amíg a szakszervezeti vezetők a kormány képviselőivel tapsikolnak a tévékamerák előtt, hogy milyen jól megoldották a dolgokat, a Facebookon tovább folyik a méltatlankodás. A már több mint 25 ezer tagot számláló csoportban sorra jönnek a hozzászólások, hogy nem elégednek meg ezzel az emeléssel. Örülök neki. Féltem, hogy a háborgó orvosok hagyják kiszúrni a szemüket egy fizetésemeléssel – még akkor is, ha ez nem éppen elhanyagolható mértékű –, visszaballagnak a számítógépek elől a kórházi osztályokra, és megy minden tovább, ahogy eddig volt. A rendszer problémái ugyanis nem merülnek ki az orvosok alacsony fizetésében. Évek óta tömegesen hagyják el az országot, az itthon maradó keveseknek meg nyúlik a nyakuk: ügyelet ügyeletet ér (persze, megfizetik, szó se róla), beteg beteg hátán, erőltetett menet, megfeszített munkatempó. És nem kizárólag őket sajnálom: sajnálom én magunkat, a rendszer szolgáltatásainak igénybe vevőit is, mert agyonhajszolt, túlterhelt, így egyre nagyobb hibalehetőséggel dolgozó orvosokra vagyunk kénytelenek bízni egészségünket, életünket. Az orvoshiányhoz adódik a nem ritka gyógyszer- és fogyóanyaghiány – miközben betegből koránt sincs hiány. Szóval kár lenne, ha a fizetésemelés befogná a szájukat, mert most tényleg úgy tűnik, erőt képviselnek. Most talán rá lehetne bírni a politikát, hogy az egészségügyet, annak problémáit végre komolyan vegye. Az tény, hogy egyik napról a másikra megoldani nem lehet azt, amit 25 év alatt folyamatosan elodáztak, de talán lehet úgy állítani a szekér rúdját, hogy az jobbacska irányt vegyen. Ja, és a hálapénz. Ideje volt a kérdést egyszer s mindenkorra megoldani. Kényszerültem rá párszor, hogy adjak. Őszintén mondom, megalázó volt. És nem egy esetben láttam, hogy az orvosnak úgyszintén. Viszont azt a tényt sem lehet elhallgatni, ami az orvosok számlájára írható: addig nem mozdultak, amíg a zavarosban lehetett halászni. Addig nem kérték az őket megillető javadalmazást a mindenkori hatalomtól, amíg el lehetett várni a néptől. Most már nem lehet elvárni. Végre. És ha ez kellett ahhoz, hogy hallassák a hangjukat, és a rendszer problémáira megoldásokat követeljenek, én csak azt tudom mondani, hogy áldom a döntést, ami őket közalkalmazottá tette. Még akkor is, ha az orvosi és a közalkalmazotti státus eléggé különböző, amit nehéz lehet összeegyeztetni. De ha ezúttal úgy felháborodtak miatta, hogy sikerül kivívniuk a dolgok jó irányba való elmozdulását, az nemcsak nekik jelent fizetésemelést, hanem nekünk, a rendszer haszonélvezőinek is pozitív hozadékkal jár. Elméletileg, legalábbis. Forró-Erős Gyöngyi