Egyetlen alkalommal sem hagytam ki eddig a Kolozsvári Magyar Napokat (KMN). A rendezvénysorozat első nyolc kiadását újságíróként végigdolgoztam. Szívesebben mentem volna akkor is koncertekre meg más érdekesebb eseményekre, de dolgozni kellett. Nem volt mese. Azután leigazolt a Hargita Népe. Ennek köszönhetem, hogy – a kilencedik KMN-től kezdve egészen a kulturális seregszemle hétvégén véget ért tizenkettedik kiadásával bezárólag – szabadságát töltő turistaként vethettem bele magam a kincses város nyár végi forgatagába. Ne szépítsük indokolatlanul a valóságot: így, hogy nem kellett feltétlenül írnom róla naponta, jóval kellemesebb időtöltés volt. Gyanítom, néhányan csodálkozhatnak azon, hogy miért vagyok képes évente visszajárni egy olyan rendezvényre, amelyen korábban szinte csak dolgoztam. Elvégre a bányászok sem ahhoz a bányatóhoz járnak nyaralni, ahol korábban gürcöltek. Nem biztos, hogy erre a kérdésre egyértelmű, szabatos választ tudok adni. Luther Márton mondta egykor: „Itt állok, másként nem tehetek!” Ehhez képest kevésbé drámaian fogalmazva azt mondhatnám, hogy úgy éreztem, nem tehetek másként. Mintha valami mágnesként vonzana augusztus második felében Kolozsvárra. Nehezen tudnám megfogalmazni, hogy mi az. Persze magyarázatot tudnék találni többet is. A legkézenfekvőbb ezek közül, hogy nagyon sok régi ismerős, barát, egykori munkatárs él még mindig a kincses városban, ráadásul pesti barátaim is rendre éppen a Magyar Napokra időzítik erdélyi látogatásukat. Ha pedig nyaral az ember, akkor előfordul, hogy nem feltétlenül a helyszín a fontos a számára, hanem az emberek, a társaság. Azzal, hogy pesti cimboráimmal közösen béreltünk szállást, gyakorlatilag két legyet ütöttem egy csapásra. Gyakorlatilag egyszerre lehettem Kolozsváron és Budapesten is. A városok, falvak ugyanis nem pusztán földrajzi koordinátákat jelentenek, hanem embereket is, akik azokat lakják. Azaz ha pesti barátaival kávézik reggel az ember, akkor nyugodtan veheti úgy, hogy Pesten kávézott egyet. Abban, hogy kolozsvári barátaimmal is találkoztam, nyilván semmi meglepő nincs. Esetükben a földrajzi hely is stimmel. A tavalyi, szűk körű, a járványügyi előírások korlátozta rendezvényhez képest idén sokkal inkább fesztiválarcát mutatta a Kolozsvári Magyar Napok. Egészen jól eltalálták a szervezők az idei jelmondatukat. Valóban olyan érzésem volt, hogy itt valami kerekedik. Magyarázhatnám a bő programkínálattal is, hogy miért érzek leküzdhetetlen késztetést arra, hogy Kolozsváron töltsek egy hetet a szabadságomból. Mert látnivaló is akadt bőven. Földes László, Hobó koncertje egyértelműen a rendezvénysorozat „fénypontja” volt. Noha nem szeretem ezt a szót használni. Ettől függetlenül tény: a jó öreg Hobó 76 évesen is autentikus művészként tud a színpadra lépni és szórakoztatni közönségét. Egyik közbevetett mondata különösen tetszett: „Nem ide járok magyarságot tanítani.” A fent felsoroltak valamiért mégsem magyarázzák teljes mértékben, hogy miért kell nekem feltétlenül részt vennem ezen a fesztiválon. Van itt valami más is. Körülnéztem több rendezvényen, állandó helyszínen, és azt láttam, hogy mindenhonnan érkeztek emberek. Bizony szép számmal képviseltette magát Székelyföld is. Csíkszeredai ismerős is szembejött néhány. Valahogy olyan érzése volt az embernek, hogy minden a helyén van. Mintha kiszakadtunk volna az időből. Előfordulhat természetesen, hogy csak belemagyarázom, de azt hiszem, tudom már, mi vonzott oda olyan ellenállhatatlan erővel. Itt van rögtön a KMN hangulata. De nem csupán a fesztiválhangulat csábító benne. Még mindig akad valami más is. Szellemiség. Mégpedig modern, kortárs erdélyi szellemiség – a szó legpozitívabb értelmében –, amellyel könnyű azonosulni. Hát ezért!

Kiss Előd-Gergely