Farcádi Sándor Levente festőművész farcádi alkotóműhelyébe látogattunk, ahol téli időszakban ideje nagy részét tölti. Stílust váltott, szeretett volna kitörni abból a keretből, amelybe az impresszionizmus beszorította. [caption id="attachment_82187" align="aligncenter" width="1000"] Tamási Áron portréja előtt Fotó: Nagyálmos Ildikó[/caption] Farcád tízpercnyi autóútra van Székelyudvarhelytől, a Gát, Mocsár és a Bolygókút patakok alkotta völgyteknőben fekszik, gyönyörű helyen. A gyümölcsöseiről híres faluban lakik Sándor Levente festőművész, aki gyümölcsészettel is foglalkozik, méheket is tart. A falu központjában lévő műteremben szobrok, festmények sorakoznak mindenhol, a szoba közepén lévő asztalon mindig van Farcádikum (helyi gyógynövényes ital) és gyümölcs. Levente nagy szakértője a növényeknek is, amikor nem fest, a természetben barangol, fákat metsz és olt, vagy a méheit rendezi. Budapest második otthona, évente több időt tölt a magyar fővárosban. – Ifjúkoromban fafaragóként kezdtem az alkotói munkát – idén is faragtam Szegeden egy nagy méretű Wass Albert-szobrot –, majd a katonaság után kezdtem érdeklődni a festészet iránt, és autodidakta módon álltam neki festeni. Rendszerváltás után kikerültem Budapestre, ahol megismerkedtem Kesztyűs Ferenc háromszoros ezüstérmes művésszel, és hat éven keresztül jártam a magániskolájába tanulni. Az impresszionizmus vonalán indultam el, tőle is ezt tanultam, hiszen ő úgy tartja, hogy az impresszionizmus örök. Merthogy az izmusok az évszázadok során jöttek-mentek, de az impresszionizmus mai napig sem vesztett népszerűségéből – idézi fel a kezdeteket Levente. Néhány hónappal ezelőtt stílust váltott, gyerekkori álmait kezdte megfesteni naturalista, realista ábrázolásban, aztán sorra következtek a portrék. – Többen kértek rá, hogy fessem meg a portréjukat, de mivel spaklival dolgoztam, nem lehetett azokat a finom árnyalatokat, vonásokat azzal meghúzni. Ezért tűhegyű ecsetre váltottam, így nagyon pontos munkát végezhetek. Az anyagi világot átértékelve megpróbálok a szemlélő lelkébe is fényt vinni – mondja. Levente egy újfajta olajfestékkel dolgozik, amely levegőn nem köt, viszont ha lefújja egy bizonyos szerrel, gumissá válik és időtálló lesz. A művészek évszázadok alatt sokféle anyagot kipróbáltak, mindenfélére festettek a vászontól a rézlemezen át a rostlemezig. Az olajfesték pár száz év alatt teljesen kiszárad és megrepedezik, de persze ez is sok mindentől függ, a páratartalomtól, ki hová függeszti fel stb. – Olyan festéket állítottunk elő Budapesten, ami időtálló, ellenáll a napnak, nem fakulnak ki a színek, hőnek és fagynak egyaránt ellenáll. Részt vettem ennek a festéknek a legyártásánál mesterem, Nagy József vezetésével, és egy fantasztikus festéket kaptunk. Mivel kicsit gumissá válik, ez megakadályozza abban, hogy megrepedjen – mondja. Levente megrendelői között egyaránt vannak falusi emberek és pesti polgárok, műgyűjtőknél több festménye megtalálható, olyan is akad, akinek hetven kép van a tulajdonában, de a helyi kocsmában is elterjedt a híre, sokan kérik, fesse meg őket. Jó kedvvel dolgozik, kikapcsolódásként festette meg Tamási Áron, Kányádi Sándor és Wass Albert portréit, de fénykép alapján – kérésre – bárkit megfest. Furcsa kéréssel is megkeresik: már arra is volt példa, hogy valakinek az álmát kellett megfestenie. Levente úgy érzi, a hiperrealizmus felhatalmazta arra, hogy bármit vászonra vigyen a jó ízlés határain belül. Egyfajta megvilágosodás volt ez számára, hogy mennyivel kifejezőbb ez az alkotási forma, örömét leli alkotói magányában. Nagyálmos Ildikó