Nálunk a tömbházban csak férfiak laknak. Szerintem Önöknél is. Mihályok, Péterek, Jánosok szerepelnek a kaputelefonos névsoron. Elvétve feltűnik egy-egy Anna, Mária is – ők valószínűleg a kakukktojások. Próbáljuk most ezt a jelenséget két lépés távolságból szemügyre venni. Ezt tettem én egy esős szombat reggel, miközben beütöttem a lakásunk kódját. Milyen sokat elmond csak ez a jelenség is a mi, még mindig férfiközpontú világunkról! Mert mibe kerülne mondjuk azt kiírni a névtáblára, hogy Péter család vagy Kiss házaspár, esetleg Kovács Béla és Anna. Mert így tényleg úgy tűnik, mintha csak férfiak laknának mifelénk a tömbházakban. Más. Még a nyáron olvastam az egyik székelyföldi tánctábor programját. Abban szerepelt, hogy milyen táncokat lehet majd tanulni, és ez a mondat: „Oktatók: L. Zsolt., M. Csaba., L. Csaba., I. Béla., R. László. és táncos párjaik”. Nem tudom, Önök hogy vannak ezzel. De nekem megakadt a szemem azon, hogy a férfi táncosoknak kiírják a nevét és a nőknek NINCS nevük. Pedig – tudtommal – ők is ugyanolyan jól képzett, tehetséges táncosok, mint „férfi párjaik”. Ez a mondat is a mi, még mindig ennyire férfiközpontú társadalmi berendezkedésünket szemlélteti? Mindezek után jót kacagtam minap a népszerű közösségi portál egyik bejegyzésén. „Tudja, melyik Magyarországon a leggyakoribb női név? Hát a Józsefné!” Hölgyeim és Uraim! Egyáltalán nem vagyok bősz feminista. Sőt. Nagyon szeretem, ha vannak erős, határozott férfiak, akik biztonságot tudnak nyújtani egy nőnek, egy családnak, akik másban jók, mint én. Nagyon jól érzem magam néha a gyengébb nő szerepében. Nem zavar, ha előre engednek az ajtón, ha kezet csókolnak. De az igen, ha nem létezem. Ha nincs nevem, ha csak táncos vagyok, miközben a párom Pityi Palkó, ha a „-né” képző mögé akarnak bújtatni! Még ma lecserélem a mi névtáblánkat is az ajtóról. Vagy odafirkálom az én nevemet is. Mert eddig nem vettem észre, hogy itt is csak a férjem lakik… Asztalos Ágnes