Talán sokan nem is gondolják, hogy az életünk egyik legnagyobb bűne a félelem. Elsiklanak mellette, nem veszik észre, és egyre-másra hangoztatják azokat a hangzatos mondásokat, amelyeket nyelvünk régi ideológusai kitaláltak, mint:„Járt utat a járatlanért el ne hagyj”, vagy „Egy fecske nem csinál tavaszt”. E mondások mögött bujkál az emberi lelket láncra kötő félelem. Ennek sokféle téren van hatása az életünkre, de nem mindig vesszük észre, mert a jelenben lévő tudatossághoz nem kapcsolódunk, legalábbis nagyon sokszor nem. Ezért megtanulunk a sorba beálló embernek lenni, akit a félelemmel manipulálni lehet, elvenni a jogait, megfosztani szinte bármitől; és mindezt úgy, hogy a végén sokszor még meg is köszönjük azoknak, akik velünk ezt teszik, úgy, mintha megmentettek volna. Mindannyian hallottunk olyan esetről, amikor valaki annyira megijed valamitől, hogy még menekülni sem tud, vagy amikor annyira pánikban van, hogy hang sem jön ki a száján. Ennél sokkal súlyosabb az, amikor egy társadalmat annyira átitat a félelem, hogy a társadalom tagjai nem mernek semmit sem tenni, még gondolkodni sem, egyre többet tévéznek, interneteznek, és egyre kevesebb könyvet olvasnak, illetve egyre kevésbé használják a józan eszüket. Egy olyan korban élünk, amelyben kényelmetlen gondolkodni, mert az tükröt tart elénk, így inkább egyre jobban leszokunk róla, miközben azt hisszük, hogy ez velünk nem történhet meg. Rászoktunk az előre elkészített véleménysalátákra, amelyekről sokszor hisszük azt, hogy a mi gondolataink vagy véleményünk, de igazából mások alkotják azt nekünk. Félünk véleményt alkotni. Eléggé jellemző ránk, hogy nem szeretünk vezető pozíciót betölteni, mert félünk, hogy a döntéseink komoly felelősséget követelnek, és így rendszeresen azzal küzdünk, hogy olyan emberek a vezetőink, amilyenek. Persze a hátuk mögött kibeszéljük őket, de a szemükbe mosolygunk, ezért aztán ők is ugyanezt teszik velünk, mert közülünk kerülnek ki. Amilyen lelkület van bennünk, ugyanaz van bennük is, csak mi irigyeljük az ő gazdasági sikereiket, így aztán sokszor még ott sem tartunk, ahol ők. Mivel félünk lépni, nem haladunk előre, és ez frusztrál minket. Ez kettős csapda: félelem és az ebből adódó frusztráció. Ördögi kör, amelyből a kilépést a szellemi képességeink művelése jelentené, de ez nem történik meg a társadalom többségében. Ez egyéni érdekünk is lenne, nemcsak társadalmi, de ameddig csak „energiaital”-szinten vagyunk, addig nem tudjuk értékelni a jó bort. Így a félelem minden téren érinti az életünket: vallási, társadalmi, kulturális, műveltségi téren egyaránt. Ameddig a járt utat nem hagyjuk el, és ameddig nem leszünk első fecskék, addig mindig irányíthatók leszünk. Természetesen van kiút is, de az azzal jár, hogy szembe kell nézzek magammal, és kezdjem el megismerni önmagamat. Meg fogok lepődni, hogy mennyi mindenre rájövök majd, hogy mennyi új dologgal találkozom: fájdalmassal, örömtelivel. És ezen az úton nem fogom elítélni önmagamat. Ez felfedezőút és mélyre megy, kevesen mennek arra, mert ehhez bátorság kell. Félelemmentes, önmagához vezető, jó utat mindenkinek!

Kovács Zsolt római katolikus plébános