Szentes Kadosa: a fajdkakast nehezebb lefotózni, mint a medvét

Végzettsége szerint erdész, mezőgazdász, méhész, de a hétköznapokban autószerelő, akinek legnagyobb szenvedélye a fotózás. Több ezer fényképe van az állatokról és retró autókról is. A tömérdek mennyiségű, ritka pillanatokat megörökítő alkotást kevesen látták, hiszen nem azért készíti, hogy a nagyközönség elé tárja, csupán önmaga szórakoztatásáért. A legjobb jelenetekért kúszik, mászik, várakozik órákon keresztül, ha kell, hidegben-melegben egyaránt. A csíkszeredai Szentes Kadosával beszélgettünk.

– Autószerelő és fotós is. Melyik volt hamarább az életében?

– A végzettségem szerint erdész, mezőgazdász, méhész vagyok, de soha nem dolgoztam ebben a szakmában. Az erdőt mindig is a túrázás miatt szerettem. A családdal sokat jártunk az erdőre, nálunk ez amolyan családi örökség. A fotózás úgy jött az életembe, hogy gondoltam, azt a sok csodát, amit látunk, meg kell örökíteni. Igazából nyolc éve fotózom komolyabban, elég sok pénzt fordítok rá.

– Hogyan lett autószerelő?

– Az autószereléssel azért kezdtem el foglalkozni, mert pénzem sosem volt, de rossz autóm mindig, és inkább megjavítottam magamnak ezeket, mint hogy másnak fizessek. Aztán egy alkalommal Angliába készültem dolgozni, egy autószerelő műhelybe. Végül magyarországi ajánlatot kaptam, egy nagy cégtől, és elfogadtam. Hét éven keresztül sok-sok autót javítottunk, és közben rengeteget tanultam. A napi munkát délután négy órakor hagytuk abba, munka után nagyon sokszor eljártam fotózni. Reggel nyolcra kellett bemenni, és ha hajnali négykor keltem, akkor nyolc óráig még bőven tudtam fotózni. A hajnali órákban vannak a legjobb fények, számomra ez a legjobb idő és időszak a fotózásra, mert ilyenkor nincs is olyan nagy meleg.

– Mi a kedvenc fotótémája?

– Minden érdekel, ami mozog, leszámítva az emberfotózást. Ha nagyon muszáj, bevállalom ezt a témát is, de nem szeretem, mert ha a fotó rosszul sikerül, az nem más, mint egy karikatúra. Ezért szívesebben fényképezem az állatokat és az autókat. Még egyetlen őz vagy róka sem mondta, hogy rossz képet készítettem róla, de az emberek duzzoghatnak azért, hogy nem jól sikerült a felvétel. Úgy érzem, hogy amíg nem vagyok annyira profi, hogy tökéletes fotót tudjak készíteni, addig nem készítek képet az emberekről, mert senkiből nem akarok csúfot űzni. Ugyanakkor tudom azt is, hogy túl kritikus vagyok magammal, de általában ritka az a fotóm, amelyik nekem is tetszik. Mindenki azt mondja, hogy jók a képeim, én meg azt mondom, hogy közel sem állnak a jóhoz.

– A National Geographic is szemlézte a fotóit.

– Igen, a National Geographic beválogatta az egyik képemet A nap fotója sorozatába – azt is csak hosszas unszolás után küldtem be. Amúgy az önkritikám miatt csak egyetlenegy versenyen vettem részt: két vagy három témában küldtem be egy-két fotót, nem nyertem semmit. Láttam, hogy nálam sokkal tökéletlenebbek nyertek, így ezért sem versenyzem. A fotóim nyolcvan százalékát senki nem látta rajtam kívül.

– A természetfotózásban mi a legnagyobb kihívás?

– Kihívást az olyan állatok fotózása jelenti, amelyek egyrészt ritkaságnak számítanak, másrészt nagyon mozgékonyak. Ilyen például a fajdkakas vagy a császármadár. A zerge már a kisujjamban van, a kihívást tehát mindenképpen a madarak fotózása jelenti. Egy vágott patájú vagy akármilyen más állat nem annyira figyelmes, mint a madár. A madarak sokkal jobban látnak, hamarabb észrevesznek, jobb álca kell hozzájuk, mint más állatokhoz. Rendkívüli kihívás őket fotózni. Persze bármit le lehet fényképezni, csak tényleg nem mindegy a minőség.

– Medvéket szokott fotózni?

– Vannak medvés fotóim, de nem olyan jók, azok sem publikusak, még várok az igazira. Egyszer voltam egy medvelesen, ott készítettem fotókat, de az nem az igazi, már az sem számít teljesen a természetes élőhelyüknek. A kukázó medvék nem érdekelnek, nem látok ebben a témában fantáziát. Majd megpróbálok róluk az erdőn készíteni fotókat, de amúgy szinte nem is kihívás ezeket a nagyvadakat lefényképezni. A fajdkakast tényleg nehezebb lefotózni, mint a medvét.

– Említette a fajdkakast. Sikerült lencsevégre kapni?

– Sajnos még nem, pedig már jó pár órát eltöltöttem miattuk. Valamikor ugyanígy voltam a barkóscinegével is, napokig lestem, aztán összejött. Az az érdekes, hogy mindig van egy olyan érzésem, hogy lefotózom ezeket a madarakat, és utána már nem fognak érdekelni, aztán mindig az motivál, hogy lehet a jobbnál jobbat is készíteni. Például a gyurgyalagokról, a jégmadarakról több ezer fotóm van, de most is elmegyek fotózni – mindig ott motoszkál a fejemben, hátha ezúttal jobban sikerülnek a képek, lehet, hogy jobb jelenetet kapok el. Vörös vércséről, kék vércséről, egerészölyvekről több ezer fotóm van, de még mindig elmegyek, mert hátha lesz egy jó verekedés, amit le tudok fotózni, hátha olyan zsákmányt hoz a szájában, hogy érdekesebb, mint a többi, amit eddig fotóztam, hátha épp repülve el tudom kapni, amikor száll le az ágra, vagy valami hasonló jelenetet. A madarak fotózásában mindig van kihívás. Nagyon sokat kínlódtam és fagyoskodtam Magyarországon a rétisasok miatt. Olyan is volt, hogy több napon keresztül vártam a megfelelő pillanatot egy lesben. Mindig úgy vagyok a fotózással, hogy ha nem sikerül elkapni a tökéletes pillanatot, már akkor is megérte kimenni, hiszen szabad levegőn voltam, és mozogtam.

– Hogyan egyeztethető az autószerelés és a fotózás?

– Sehogy, abszolút sehogy. A fotózás azért jó, mert kikapcsolódom, de vannak esetek, hogy elmegyek terepre, és közben azon töröm az agyamat, hogy egy-egy autóval mit kéne csinálni, hogyan lehet ezt-azt újraprogramozni, hogy tényleg jó legyen. Nem mindig sikerül gondolatban is letenni azt a munkát. Ez például Magyarországon másképp volt, mert ott négy órakor tényleg letettük a szerszámot, másnap reggelig nem érdekelt. Most a saját szakállamra megy az egész, nem a főnök fizet, hanem én magamnak keresem a kenyeret, ezért nehezebb elfelejteni a munkahelyi tennivalót. Viszont a fotózás nagyon jó kikapcsolódás. Gyakran cserkelni kell a vadat, menni, kúszni, mászni, lopakodni az erdő között, máskor csendben kell várakozni, hallgatni – ez sokkal jobban kikapcsol, mint bármi egyéb.

– A kikapcsolódás a legnagyobb motivációja a fotózásra?

– Igen, teljesen a magam „mulattatásáért” csinálom. Amikor ránézek egy-egy fotómra, jólesik, hogy az is megvan, sikerült. Volt felkérésem kiállításra, Magyarországon is kérték, de nem vállaltam.

– Van-e kedvenc helye, ahová eljár fotózni?

– Igen, nagyon szeretek a Békás-szorosban fotózni. Ott van minden: fenyőrigó, zerge, hajnalmadár, de még nagyon sok szép hely van, ahová szívesen eljárok fényképezni. Úgy vagyok ezzel a szenvedélyemmel, hogy amíg ki tudok menni a határba, erdőre, mezőre, amíg meg tudok mozdulni, addig fotózni fogok, az biztos!

Bíró István

: an accessible web community