borús égbolt
A demográfia másik oldala
A napi híreket böngésztem éppen, amikor szembejött velem a budapesti nemzetközi demográfiai konferencia megnyitójáról szóló tudósítás. Úgy tűnik, örökzöld a téma. Nem véletlenül. Valóban napjaink egyik legakutabb gondja az európai társadalmak elöregedése. Olyannyira, hogy gyakorlatilag önálló tudományág lett a kutatása. Nem nehéz belátni: ha nem születik elég gyermek, akkor idővel valóban nem lesz, aki fenntartsa ezeket a társadalmakat, illetve arra kényszerülhet Európa, hogy máshonnan, például a túlnépesedett Afrikából pótolja az emberhiányát – és mondjuk ki: munkaerőhiányát. Mert munkaerőből már most hiány van, a keresett szakmákat űző munkavállalók jelentős része Nyugat-Európában keresi a kenyerét. És ugyan ki hibáztathatná őket érte, ha egyszer az az állam, amelynek születése óta alanyi jogon állampolgárai, képtelen olyan feltételeket biztosítani, hogy megérje számukra itthon maradni és dolgozni? Azt is mondhatnám, hogy ördögi körben járunk. Ha az állam képtelen a munkaképes lakosságának élhető országot biztosítani, akkor a munkaképes lakosság elmegy. Ha a munkaképes lakosság elmegy, és nem fizet többé adót, akkor az államnak nem lesz miből megteremtenie az itthon maradáshoz szükséges feltételeket. Ugyanez hatványozottan igaz a gyermekvállalásra is. Az európai országok különböző mértékben, de igyekeznek kedvezményeket nyújtani a családalapításhoz. Egyelőre, úgy tűnik, hogy a támogatás mértéke egyszerűen nem elég. Ráadásul nehéz ezért felelősségre vonni ezeket az államokat, mert a bevételük véges, egyáltalán működni is úgy tudnak, hogy valamilyen mértékben eladósodnak. De van itt még valami más is, amiről szintén gyakran szó esik. Mégpedig a kulturális közegről, amelyben az európai ember él, és a vele szemben támasztott társadalmi elvárásokról. Ennek kapcsán szokás általános, morális, erkölcsi értékválságról beszélni. Az égadta világon semmi újat nem mondok azzal, ha leírom, hogy alapvetően egy egyre inkább atomizálódó társadalomban élünk, ahol az egyik legnagyobb hiánycikk a kölcsönös bizalom. Talán nem is lehetne másként, mert lássuk be, nap mint nap átverjük egymást, hazudunk egymásnak és mégis csodálkozunk, hogy eltűnik közülünk a bizalom. Itt, a Székelyföldön szinte alapértelmezett álláspontunk, hogy nem bízunk meg az állam intézményeiben. Jó okunk van rá. De lassan már egymásban sem. Könnyen egymás torkának ugrunk. Az egyre súlyosabbá váló demográfiai válság is egymásnak ugraszt minket. Az még hagyján, hogy a viszonylag tehetősebb társadalmi rétegek számára magától értetődő elvárás, hogy mindenki alapítson családot, neveljen föl minél több gyereket. De az már feszültséghez vezet, hogy nyomást gyakorolnak azokra, akik ezt még nem tették meg. Mintha csakugyan kizárólag a „szingli hordák” hibája lenne, hogy ők nem alapítottak még családot, mert „lám, még a szomszéd Józsinak is sikerült, pedig neki semmije nincs”. A nyomásgyakorlással sokszor együtt jár a megbélyegzés is. Ez pedig óhatatlanul kimondatlan konfliktushoz vezet. Egyik ismerősöm egyszer így fakadt ki: „Olcsó munkaerőt gyártsak ezeknek a vadkapitalista hiénáknak? Nem, nem, soha.” Pontosan ez a megbélyegzés, ez a társadalmi nyomás teremt olyan légkört, amelyben az egyén még jobban elidegenedik. Ugyanis ha valaki mindenütt előítéletekbe, számonkérésbe ütközik, akkor még jobban távol tartja magát a közösségtől, még kevésbé bízik meg benne. Ha pedig nem tud megbízni embertársaiban, ugyan miért követné el azt az ostobaságot, hogy családot alapít? Hiszen az a másik ember bármikor átverheti, egy pillanatig nem lehet biztonságban. Azt gondolom, hogy ha van valami, amit mi egyszerű civilek – akik sem politikusok, sem aktivisták, sem nagyon gazdagok nem vagyunk – megtehetünk, az az, hogy megteremtjük magunk körül a bizalom légkörét. Bagatellnek, apróságnak tűnhet ez, tudom. Talán még felszínes is. De ha hiányzik az egymás iránti és a közösségbe vetett bizalom, nincs az a családtámogató politika, amely megoldhatná népesedési gondjainkat.
Kiss Előd-Gergely
