A böjt

A szó hallatán mindenkinek eszébe jut valami. Van, akinek a törvény, az
anyaszentegyház öt parancsának második paragrafusa: „a pénteki bűnbánati
napokat és a parancsolt böjtöket tartsd meg!” Van akinek, a diéta jelenti a
böjtöt, amit az orvos előír. Mások a fogyókúrára gondolnak, mert karcsúsodni
szeretnének. A böjt mindenképp lemondást, áldozatvállalást jelent. A szándék,
amiért a lemondás e fajtáját vállalom, rávilágít arra, hogy a fogyózás és a diéta
egészségünk megóvása érdekében történik, miközben a Jézus által javasolt böjt
a megszentelődés eszköze. A mi lemondásunk sokszor húscentrikus böjt, amely
inkább a testnek szól, mint a léleknek, hiányzik belőle a szív. Mintha csupán
a saját erőnkre hagyatkoznánk, a saját képességeinkben bíznánk. Egy szabály,
egy előírás betartására korlátozódik. Amolyan izommunka. Kiindulási pontja
jó, csak nem itatja át az isteni üzenet: „a szíveteket szaggassátok meg, ne a
ruhátokat.” A böjtölésem szociálisan jobb emberré kell tegyen, a lemondásom
a Szentírásban szeplő Ábel áldozatához tiszta szívből fakadó áldozattá kell
váljon. Az ember rengeteg áldozatot hoz: a házastársak egymásért, a szülő
a gyerekéért sok mindenről lemond, hogy a másiknak jobb legyen, de végtelenül
nehéz egyedül Istenért lemondani még egy nagyon kis élvezetről is, vagy kitenni
magunkat egy nagyon enyhe fájdalomnak. Lemondani az igaz Istenért, aki az
életem Ura és irányítója, aki létemben fenntart és gondviselő szeretetével körülölel.
A lemondás mindig nehéz, és ha megtesszük, nem szenvedés, de halál vár
ránk, a testi halálnál is teljesebb halál, az „én” halála. Az egoizmusom halála.
Szeretem a süteményt, a narancsot, a csokoládét…, de gyakorlatilag önmagamat
szeretem. Az önszeretet nagyon sokszor a személyes kapcsolatainkban is jelen
van és tárgyiasított szeretetté válik. A test néha elfordít bennünket Istentől
ösztönszerű megnyilvánulásaival, nagyobb teret követel, mint a szív és a lélek,
ezért nem elég csupán a saját erőnkben és képességünkben bízni. Simone Weil
szavaival élve, vannak emberek, akik olyan módon keresik Istent, mintha valaki
páros lábbal ugrálva azt reméli, hogy ha egy kicsit mindig magasabbra ugrik,
egyszer nem esik vissza, felemelkedik az égbe. Hiábavaló remény.
Grimm: A derék szabólegény című meséjében egy óriás versenyez a szabólegénnyel,
hogy ki az erősebb. Az óriás olyan magasra hajít egy követ, hogy az
csak hosszú-hosszú idő múlva esik le. A szabólegény, akinek egy madár van
a zsebében, azt mondja, hogy ő még nagyobbat tud dobni, s amelyik követ ő eldobja,
az nem esik le. És elengedi a madarat. Aminek nincs szárnya, az végül
mindig visszahull. Akik páros lábbal ugrálnak az ég felé, elmerülve az izommunkában,
nem nézik az eget. Pedig csak a fi gyelem lehet hatásos. Az Isten
iránti szeretetből vállalt áldozat szárnyakat ad az embernek, közelebb visz hozzá.
A szív lemondása és áldozata megrendültté teszi az embert és rádöbbenti
arra, hogy egyedül Isten a felemelő erő. Felé kell fordulnunk és lemondásainkban,
böjtölésünkben is őt kell keresnünk.

Bálint Emil római katolikus esperes-plébános