A szó hallatán mindenkinek eszébe jut valami. Van, akinek a törvény, az anyaszentegyház öt parancsának második paragrafusa: „a pénteki bűnbánati napokat és a parancsolt böjtöket tartsd meg!” Van akinek, a diéta jelenti a böjtöt, amit az orvos előír. Mások a fogyókúrára gondolnak, mert karcsúsodni szeretnének. A böjt mindenképp lemondást, áldozatvállalást jelent. A szándék, amiért a lemondás e fajtáját vállalom, rávilágít arra, hogy a fogyózás és a diéta egészségünk megóvása érdekében történik, miközben a Jézus által javasolt böjt a megszentelődés eszköze. A mi lemondásunk sokszor húscentrikus böjt, amely inkább a testnek szól, mint a léleknek, hiányzik belőle a szív. Mintha csupán a saját erőnkre hagyatkoznánk, a saját képességeinkben bíznánk. Egy szabály, egy előírás betartására korlátozódik. Amolyan izommunka. Kiindulási pontja jó, csak nem itatja át az isteni üzenet: „a szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat.” A böjtölésem szociálisan jobb emberré kell tegyen, a lemondásom a Szentírásban szeplő Ábel áldozatához tiszta szívből fakadó áldozattá kell váljon. Az ember rengeteg áldozatot hoz: a házastársak egymásért, a szülő a gyerekéért sok mindenről lemond, hogy a másiknak jobb legyen, de végtelenül nehéz egyedül Istenért lemondani még egy nagyon kis élvezetről is, vagy kitenni magunkat egy nagyon enyhe fájdalomnak. Lemondani az igaz Istenért, aki az életem Ura és irányítója, aki létemben fenntart és gondviselő szeretetével körülölel. A lemondás mindig nehéz, és ha megtesszük, nem szenvedés, de halál vár ránk, a testi halálnál is teljesebb halál, az „én” halála. Az egoizmusom halála. Szeretem a süteményt, a narancsot, a csokoládét…, de gyakorlatilag önmagamat szeretem. Az önszeretet nagyon sokszor a személyes kapcsolatainkban is jelen van és tárgyiasított szeretetté válik. A test néha elfordít bennünket Istentől ösztönszerű megnyilvánulásaival, nagyobb teret követel, mint a szív és a lélek, ezért nem elég csupán a saját erőnkben és képességünkben bízni. Simone Weil szavaival élve, vannak emberek, akik olyan módon keresik Istent, mintha valaki páros lábbal ugrálva azt reméli, hogy ha egy kicsit mindig magasabbra ugrik, egyszer nem esik vissza, felemelkedik az égbe. Hiábavaló remény. Grimm: A derék szabólegény című meséjében egy óriás versenyez a szabólegénnyel, hogy ki az erősebb. Az óriás olyan magasra hajít egy követ, hogy az csak hosszú-hosszú idő múlva esik le. A szabólegény, akinek egy madár van a zsebében, azt mondja, hogy ő még nagyobbat tud dobni, s amelyik követ ő eldobja, az nem esik le. És elengedi a madarat. Aminek nincs szárnya, az végül mindig visszahull. Akik páros lábbal ugrálnak az ég felé, elmerülve az izommunkában, nem nézik az eget. Pedig csak a fi gyelem lehet hatásos. Az Isten iránti szeretetből vállalt áldozat szárnyakat ad az embernek, közelebb visz hozzá. A szív lemondása és áldozata megrendültté teszi az embert és rádöbbenti arra, hogy egyedül Isten a felemelő erő. Felé kell fordulnunk és lemondásainkban, böjtölésünkben is őt kell keresnünk.

Bálint Emil római katolikus esperes-plébános