Solymosi Alpár: a békesség nem születik meg magától

FOTÓ: LÁSZLÓ F. CSABA

Solymosi Alpár csíkszeredai unitárius lelkészt választották a közel tízezer lelket számláló székelyudvarhelyi unitárius egyházkör új esperesének. A fiatal egyházi elöljáró lapunk érdeklődésére elárulta, kinevezése miben változtatja meg a csíkszeredai egyházkör életét, és miért gondolja azt, hogy a lelkészi szolgálat különösen nagy kihívást jelent napjainkban.

– Mit jelent önnek az esperesi kinevezés?

– Az unitárius lelkészközösség számára négyévente megadatik az a lehetőség, hogy új vezetőt válasszon magának. Az idei tisztújítást egy évvel ezelőtt kellett volna megtartani, de a járványügyi korlátozások miatt ez nem volt lehetséges. Mindenesetre, számomra a lelkésztársak belém vetett bizalmát jelenti ez a kinevezés, hiszen nem én voltam az egyetlen opció. Fel voltam készülve arra is, hogy nem engem választanak, és lesz, ami lesz alapon érkeztem a választmányi gyűlésre. Végül csak én kerültem ki győztesen, habár a tisztújítást követően azzal szembesültem, hogy vannak, akik megkérdőjelezik a győzelmemet. Úgyhogy kissé keserédes volt az első pár hetem a székelyudvarhelyi unitárius egyházkör új espereseként, de a kezdeti nehézségek ellenére is érzem a lelkésztársak, gondnokok, jegyzők támogatását és szeretetét. Szeretnék méltó lenni mindazok bizalmára, akik rám szavaztak, és az a célom, hogy közösen építsük az egyházkör jövőjét.

– Milyen tervekkel fog hozzá új feladatához?

– Rendkívül fontosnak tartom azt, hogy a lelkészek között legyen szolidaritás egymás iránt, és tudják átérezni egymás nehézségeit, küzdelmeit. Nagyon sok esetben a lelkészek egyfajta magányos harcosok a gyülekezetekben, hiszen ők a vízióteremtők, ők érzékelik azt, hogy egy adott közösségnek milyen lelki igényei vannak. Fontos megérteni azt, hogy ők azok a személyek, akiknek egy picit mindig messzebbre kell látniuk annál, mint ahol adott pillanatban a gyülekezet tart. Sajnos, ebben a „távolba néző” létállapotában a lelkész jórészt egyedül van. Szerencsés esetben körbe van véve gondnokokkal, tanácsosokkal, és kialakít egy támogató közeget, ahol véghez tudja vinni a terveit, de a legtöbb esetben sajnos ez nem így van. Ha pedig nincs egy jó lelkészi fórum, ahol egymást inspirálni, bátorítani tudjuk, elerőtlenedünk, kérdéses a jövőnk. Számomra ez a legfőbb prioritás, a lelkészi közösség támogatása. Ugyanakkor szeretném kiemelni azt, hogy az elmúlt tizenkét évben volt egy jól bejáratott egyházi élet, az elmúlt időszakban viszont minderre nem kerülhetett sor. Mindez rányomta a bélyegét a közhangulatra, és nagy szükség van arra, hogy újragondoljuk, újraindítsuk ezeket a találkozási alkalmakat, és új erőt merítsünk belőlük.

– A székelyudvarhelyi unitárius egyházkör nagyon összetett. Mit gondol, hogyan lehet minden ide tartozó térséget összefogni?

– Hát igen, egy önálló régióról, egy önálló gondolkodásról beszélünk, hiszen ide tartozik Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Balánbánya, Szentegyháza, a Kis- és Nagy-Homoród mente és Csíkszereda is. Fontosnak tartom azt, hogy időközönként közös nevezőre hozzuk ezeket a térségeket és a hozzájuk tartozó kisebb közösségeket. Én ebben látok fantáziát. Az egyházon belüli ökumenizmus megélése hozzájárulhat az együtt gondolkodás elősegítéséhez is, mert akkor tudunk egymáshoz közel kerülni, ha több időt töltünk el együtt. Ha sikerül kisebb fórumokat, lelki műhelyeket szerveznünk, már egy lépéssel közelebb kerültünk a célhoz.

– És mi lenne a cél?

– A székelyudvarhelyi egyházkör helyzete most nagyon sajátos, hiszen tizenkét év után következett be a változás. Jelenleg az egyházköri béke megteremtése a legfőbb célom. Úgy gondolom, hogy a békesség nem születik meg magától, tenni kell azért, hogy kialakuljon. Nem véletlenül mondja azt Jézus a Hegyi beszédben: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (MT 5,9) Tehát a béke teremtése igenis munka, munka önmagunkkal, a gyülekezettel, a közösséggel, amelyben vagyunk. Egy olyan folyamat, amelyet nagyon könnyen el lehet rontani, hiszen igen törékeny. Nagyon sok értékes ember van az unitárius közösségben, és azt szeretném, ha mindenki sajátjának érezné azt az ügyet, amelyet szolgál. Csak így lelhetünk békességre, csak így találjuk meg a helyünket a világban.

– Ezt a folyamatot mennyire nehezíti meg az elmúlt másfél év bizonytalansága?

– Az az érzésem, hogy az emberek rádöbbentek arra, hogy a hitnek mekkora ereje van. Mindennemű betegségben és megpróbáltatásban óriási felhajtóerő tud lenni az Istenbe vetetett hit és a közös ima. Kiemelném azt, amikor egy szenvedőért imádkoznak egy családban, az az ember megérzi az életében az áldást. Nagyon érdekes, hogy míg a járványügyi intézkedések megpróbálták szétverni a közösségi életet, előjöttek az ősi keresztény alapreflexeink, és alternatívákat kezdtünk keresni. Gyakorlatilag az őskeresztény idők köszönnek vissza napjainkban, hiszen akkoriban üldözött vallásgyakorlati forma volt a kereszténység, és a hívek bujkáltak, hogy megéljék a jézusi örökséget. Hozzájuk hasonlóan a ma embere is megtalálta azokat a bunkereket és katakombákat, amelyekben elrejtőzhet a veszedelem elől és gyakorolhatja a hitét. Beindultak az online istentiszteletek és lelkigyakorlatok, és nem hagytuk, hogy feledésbe merüljön az evangélium ígérete. Az embereknek szükségük van az imára és a közösségre, ez minden évszázadban változatlan. Azt viszont el kell ismerni, hogy az egyházaknak nagy kreativitásra van szükségük ahhoz, hogy továbbra is meg tudják szólítani az embereket.

– Az esperesi kinevezése milyen hatással lesz a csíkszeredai egyházkör életére?

– Unitárius egyházi vonatkozásban a csíkszeredai közösség mindig szórványgyülekezeti létet jelentett. Itt a lelkészeknek köszönhetően folyamatosan erősödött a közösség, és még most is ezen az úton járunk. De azáltal, hogy versenyképes jelölt voltam az esperesválasztásban, a csíkszeredai egyházközség úgymond „felkerült az unitárius egyház térképére”. Ez olyan szempontból is igaz, hogy az esperesi hivatalhoz logisztikai szervezés kötődik, tehát az esperes szolgálati helye egyfajta alapkövet jelent az egyházkör számára. Természetesen ez többletfeladattal is jár a gyülekezeti tagokra nézve, hiszen több eseményt fogunk szervezni, és ilyen szempontból közösségi elismeréssel járó küldetést kaptunk. Egyházi belmissziós területté vált a csíkszeredai egyházközség.

– Ha már szóba került a misszió, miben látja a lelkészek küldetését napjainkban?

– A Zsoltárok Könyvének gondolata nagyon találó erre: „Ha az Úr nem építi a várost, hiába fáradoznak az építők.” Nem hagyatkozhatunk pusztán a saját képességeinkre, talentumainkra, rendkívül fontosnak tartom azt, hogy minden lelkész és gyülekezet kapcsolatban legyen a Gondviselővel. Ha mindennemű törekvésünkre, álmunkra nincs égi visszaigazolás, akkor az meddő lesz. Az én életemben ez egy olyan időszak, amelyben sok áldást megtapasztaltam, de ez nem arra ad okot, hogy hivalkodjam, és gőgös legyek. Istennek a kegyelméből ered mindez, és ezt folyton szem előtt tartom. Úgy érzem, hogy a lelkészi szolgálat a mai világban igencsak megpróbáltatik, hiszen a mai társadalomban nagyon gyorsan kialakulnak törésvonalak, és az emberek könnyen egyik vagy másik póluson találják magukat akaratuk ellenére. Nincs köztes út. Sajnos a lelkészeket is fenyegeti ez a veszély, mert mi a lelkiismereti szabadság prófétái vagyunk. A lelkiismereti szabadságnak pedig ma nincs létjogosultsága. Ebben a fajta szélviharban, túlmediatizált világban, ahol mindenkinek véleménye van, próbálunk arra törekedni, hogy az őrhelyünkön maradjunk. A lelkészeknek az a feladata, hogy ne többet és ne kevesebbet, csak azt közvetítsék, ami Istennek az akarata. Ez a legfőbb küldetés.

Keresztes Bea

: