A bácsinak nincs autója?

Ez a kérdés gyakran feltevődik. Olyankor, nyilván, amikor megyek valahová egy ismerősömmel, vagy jövök. A minap olyan eset történt, hogy az anyuka vitt el egy szomszédos községbe, amely tulajdonképpen jó futamodásnyira van a székely anyavárostól. És az apa hozott vissza… Emlékszem, hogy abból a faluból voltak olyan középiskolás osztály- és évfolyamtársaim, akik bentlakásban laktak, mások pedig vállalták az ingázást. Abban az időben fejlődött az ipar, s a gyárak maguk vagy a tömegközlekedési vállalat illetékesei úgynevezett „konvenciós” buszjáratokat működtettek, amelyek pontos órára, reggel hatra, délután kettőre, este tízre érkeztek, majd óra-félóra múltán indultak is vissza a környező településekre. Hozták-vitték a munkásokat, s a középiskolák diáksága is gyakran igénybe vehette a maga céljaira ezeket a járatokat.
Olyan is előfordult anno, hogy valamelyik kolléga karszám és ellenőrző nélkül vetődött el az iskola kapujáig, ahol akadt olyan rendíthetetlen ügyeletes tanárunk, aki a delikvenst hazariasztotta, mondván, hogy „mész gyorsan, és a déli váltással érkező ’navétáskurszával’ hozod a holmit, s nekem személyesen bemutatod a tanáriban!…” Mese nem volt! Tulajdonképpen simán meg lehetett járni, csakhogy közben lejártak a délelőtti órák, vagy az ipari gyakorlat aznapi ideje… Az ’áldozat’ vagy ki tudta magyarázni a bakit, vagy nem – talán beírtak neki pár igazolatlan órát –, de a patentokkal felcsatolható karszámot és az ellenőrzőt bemutatta az illető tanárnak. Nálunk Ciher bá volt ilyen rettenetes. Meg Ablativus. És Boxi. Néha mások is… A lényeg, hogy meg lehetett, és meg kellett oldani a feladatot pár óra alatt…
Egyébként szerettem azt az időszakot – a tömegközlekedés kiterjedt és megbízható volta egyfajta biztonságot nyújtott –, a környéken 20-30 kilométeres sugarú körben eljuthattunk A-tól B-ig. Meg vissza, B-ből ide, A-ba. Aztán valahogy szétesett ez a fajta személyszállítási módszer. Többektől hallom, hogy hárman-négyen ingáznak be a városba és vissza személyautóval. Többen mondják, hogy taxival is megéri. Még a majd’ tízlejes benzinár mellett is… Hogy aztán manapság a szülők maguk hordozzák csemetéiket napközibe, óvodába, iskolába, összehangolják a családi igényeket. Ez jó dolog, hiszen ez a típusú mobilitás egyfajta jólétet feltételez. Nyugaton is mekkorákat autóznak napi rendszerességgel az emberek a munkájuk miatt! Olyan a fizetés. Vagy pedig megtéríti a munkáltató. És különben: némi távolságban a városok körüli agglomerációs övezettől már az ingatlanárak is kisebbek, a lakások fenntartása is egyszerűbb… Tulajdonképpen jó dolog, ha már mi is úgy élhetünk, mint az igazi Európában, mint a ’rendes’ polgári demokráciákban, ahol fejlett a gazdaság. Hátha mi is eljutunk lassan arra a szintre! Vagy legalábbis többen, egyre többen, és a fiatalabb generációk már ebbe a jóléti szintbe születnek és nőnek bele…
Jövünk-jövünk, araszolunk befelé. Egyszer az egyik lurkó előrehajlik az apja vállához. Figyeli a forgalmat. Egyszer csak megszólal: – Apa, mennyél! Mennyél, ember! Nézd meg, az a piros béejeszt! Ügyes. Eccer az! Biztos, hogy nem idevalósi, mert mü örökké sietünk. Feszt futunk, és türelmetlenek vagyunk.
Zökkenőmentesen érünk be a városba. Az egyik jelzőlámpánál torlódik a sor. Mondom a sofőrnek, aki jó ismerősöm, mondhatni barátom, hogy lám, milyen gyorsan megnőttek a gyermekei a járvány idején, hogy csoda. És öröm így együtt látni a három fiúcskát… Tudom, hogy nem jött ki még nekik a lépés, mármint a szülőknek, és terveznek egy negyedik gyermeket, hátha az leányka lesz… Nem baj, ha mégsem. Csak egészség legyen! Alakul az itteni Fidesz-modell – ugye az négy csemeténél kezdődik –, sokan vetődtek messzire, külföldre is. Kell ide az utánpótlás… Mivel alkalmas a pillanat a kiszállásra, elköszönök tőlük… A közlekedésben némi jártassággal bíró legnagyobb utánam szól: – Sosztán még gyeje!… Az apjuk rájuk szól, hogy köszönés!… Szijja!!! – Hallom a három cérnavékony hangocskát. A lámpa zöldre vált. Kis kezecskék integetnek utánam. Ott a sárga táblácska a hátsó szélvédőn: Kids on board!

Simó Márton

: an accessible web community