Az évszakok váltakozásával a folyók, tavak, patakok vize, környéke is változik. Aszályos nyarat követően olyannyira megcsappan a víz, hogy látni lehet a meder alját, zöldes, nyálkás növényzet fonja be a köveket, uszadékokat. A tavasszal kikémlelt horgászhelyek itt-ott megváltoznak. Mintha kifáradt volna a víz, a halak is ellustulnak, étvágyuk alábbhagy, lennebb, mélyebb öblök felé vonulnak. A parti bokrokról, fákról sárguló levelek hullnak alá, s a szélfuvallatra meg-megborzongó vízfelszínen gyülekeznek. A horgászt mindez nem rettenti el attól, hogy ne járja be kedvenc helyeit, azonban nem minden esetben szereli botját horgászáshoz. Beéri a táj varázsával, egy-egy nyári horgászemlék felidézésével. Nézelődhet, a parthoz közeledve figyelheti, amint a sekélyes vízben az érzékeny halak elsurrannak látómezejéből. Menet közben a martokon, közeli réteken akár gombát is gyűjthet: csiperkét, némelykor gyapjas tintagombát is. De találtam én már óriás pöfeteget, őzlábgombát nemkülönben. Ajánlatos óvatosabban járni, mert a nyájak levonulnak a falvak határába, a környéken csellengő, mindent felkajtató pásztorkutyákkal. Volt nekem egy Muki kutyám, nem is az enyém volt, hanem egy csaracsói gazdáé. Olyannyira hozzám szokott, hogy már a falucska határában megneszelte érkezésemet, s mintha nyílból lőtték volna ki, rohant felém. Elűzni sem tudtam volna, állítólag olyankor is járta az Olt mentét, amikor én nem tartózkodtam a faluban. Keresett, minden horgászhelyemet kiszimatolta. Nemegyszer történt, hogy mögöttem olyan hűségesen ült, mintha mindig itt lenne, olyan csendben érkezett, hogy horgászszékemről hátratekintve vettem csak észre. Nem tudtam megfejteni, hogy miért ragaszkodott annyira hozzám. Mert nem halért, az biztos, azt meg nem ette volna… Egy alkalommal pásztorkutyák rohantak felém a martról, de egyszerre megtorpantak. Muki rájuk ugatott, ők pedig leültek, még néhány kutyahang, s a támadók megfordultak, elsomfordáltak. Muki fiatalkorában falkavezér volt az esztenán, s talán e „ rangját” vetette latba a rám támadókkal szemben. Azt beszélhették meg kutyanyelven, hogy jó lesz elkotródni. Sajnos róla is már múlt időben beszélhetek… Egy szeptemberi esős napot követően, másnap a folyó csatószegi szakaszán márnára hajtottunk Gyuri barátommal. A falu központjából, már az előző napi esőzéstől felázott agyagos földúton érkeztünk meg a fahíd mellé. Ismerős volt számunkra a hely, mert itt nem csupán balinok, csukák, de méretes márnák is tanyáztak. A parcsokból (megpucolásuk sok türelmet ígényelt) olajas konzervet lehet készíteni, s befőttesüvegben akár tárolható télire. Sok kell belőlük, az biztos. A románok disznóhalnak (porcușor) nevezik. A túloldalon Emre bá (róla is már a kegyelet hangján szólhatok) dicsekedett zsákmányával, s magyarázta az általa bevált receptet. Egyre sötétebb lett az ég alja, jónak láttuk összeszerelni a cuccot. S mire az autóhoz értünk, úgy zuhogott, hogy alig láttuk egymást, s alig tudtunk bekászálódni a kocsiba. Nincs mit várakozni, annyira csendesedett, hogy jobb lesz elindulni – noszogatott barátom. Elindultunk, az agyagos földút már annyira felázott, hogy a sárgás-barna latyak a kocsi aljáig ért. Kettősből visszakapcsoltam egyesbe a sebváltóval, s folyton a gázpedálon tartottam a lábamat. Az autó egyre táncolt, már-már visszafordult – barátom mind azt hajtogatta, egyre türelmetlenül, hogy álljunk már meg, mert ő ezt nem bírja, ki akar szállni. – Hogyha megállunk, itt maradunk a latyakban, értsd már meg! – szóltam vissza neki. Bár én sem voltam biztos abban, hogy e helyzetből jól jövünk ki. Kiértünk! A falu végén, a kacsaúsztatóban valamennyire megtisztítottuk az autót. Gyuri bának hamar megjött a kedve. – Holnap jövünk vissza csukászni, nagyok fognak jönni, immár van hozzá bőségesen apró halunk, s a híd alatt föltétlen megpróbáljuk – állt elő újabb ajánlatával. – Egy ekkorát, ni… – mutattam felé az öklömet. Otthon a konzervnek szánt halaimat ajándékba adtam egyik szomszédomnak, hozzá az Emre bá receptjét is elmondtam. Amúgy sem lett volna türelmem megpucolni a parcsokat. Legalább a szomszéd azóta sem kérdi tőlem, hogy: mekkora az akkora…

Kristó Tibor