A Maros gyergyóremetei szakaszán általában hármasban horgásztunk. Néhai Gyuri barátom és Imi, akinek neve elé is sajnos oda kell írnom a néhai szót. Imit családi vonatkozások is kötötték Remetéhez. Általában az apósáéknál szálltunk meg. Tudtuk jó előre, hogy a nagyon barátságos Balázs bácsi szereti a pálinkát. Valahányszor betoppantunk hozzá, azonnal pálinkáspoharakat rakatott az asztalra jóságos feleségével. Tudta, hogy ilyenkor nem szól rá, nem fegyelmezi asszonya. – Na mit hoztatok? – kérdezte, mire mi elővájtuk a hátizsákból a pálinkásüveget, ő menten kezelésbe vette. Nem mintha neki nem lett volna itókája. A mi italunkkal kezdődött a szertartás, melyet viccekkel fűszereztünk, természetesen harapnivaló is bőven volt az asztalon. Úgy készültünk a horgászáshoz, mint disznóvágáskor. Balázs bácsi kiváló mészáros és szakács hírében is állt. Nyaranta a Dunamente előkelő panzióiban szakácskodott felkérésre. Nála ettem a legfinomabb pörkölteket. A Maroson horgászni esetünkben csak úgy volt érdemes, ha legalább 2-3 napra felkészülünk. Általában a délutáni vonattal érkeztünk meg Gyergyóditróba, s onnan a mezőn át, toronyiránt gyalogolva Remetére. Kicsomagoltunk, előkészítettük a horgászszerelékeket. Balázs bácsi udvarán kihúzva kiraktuk a különböző méretű és márkájú horgászbotokat, akár egy kis kiállításnak is beillett volna. Mert külön szereltünk békés halakhoz, más módon csukafogásra, megint másként éjszakai menyhalászathoz. Na és a csalik? Hernyó, kukac, lótetű, sáska. Ez utóbbinak én voltam a specialistája, úgyszintén a vérszipónak is. Egyebeket a barátaim szereztek be. (A nyolcvanas években nem voltak olyan horgászszaküzletek, ahol csalikat is lehetett vásárolni.) Egy alkalommal hernyóra lett volna szükségünk, mert észrevettük, hogy arra hajt a dévérkeszeg, a balin is. Csakhogy a száraz, aszályos időjárás miatt nehéz volt szert tenni gilisztára. A nyár forrósága remegett a vizek felett, játékos szitakötők kergetőztek s landoltak egy-egy hínárszőnyegen. Zizegett a part menti nádas, szinte hallani lehetett, ahogy szürcsöli a vizet. Ha jól emlékszem, Imi találta ki azt a módszert, amelybe bevonta apósát is. „Munkavédelmi felkészítőt” tartott, lényege az volt, hogy húzzunk gumicsizmát. Most is látom a szépemlékű Balázs bátyámat, ahogy előkeríti a fészerből lábravalóit, s onnan két fémrudacskát és vezetéknek való drótot is előkotor, veje utasításait követve. Még mindig nem érti, miről van szó. – Na, most már – adta ki Imi a további utasításokat. – Maga, tata felmegy a tornácba, s behelyezi a vezetékek végeit a biztosítéktáblába, oda a villanyóra alá. Mi már bebotoltuk a rudacskákat a hagymaágyások közé, s rájuk kötöttük a huzalok szabad végeit. Az utolsó művelet a jó öreg úrra tartozott. Befűzte a vezetékeket a biztosítéktáblába, de még mindig nem értette, hogy mire való ez a ceremónia. S láss csudát! A talajba vezetett elektromos áram hatására a giliszták tucatjával „hajtottak ki a földből”, csupán dobozkákba kellett gyűjtenünk. Hanem egyszer csak elkiáltotta magát Balázs bácsi: „Kiverettétek a biztosítékokat, gazemberek, a villanykörtét is. Az anyátok… Elpucoljatok innen!” Végül pálinka mellett helyreállt a béke. Egy másik alkalommal a régi, égett fahíd környékén paducáztam, barátaim valahol távolabb vallatták a göbéket, tenyérnyi pirosszeműeket fogtak. A jó Balázs bácsi, ígérete szerint, a túlsó parton érkezett egy kis üsttel, benne az általa készített finom pörkölttel. Épp delet harangoztak, én egy paducot fárasztottam. Jókora példány volt, csak hát nem volt nálam merítőháló, nem volt mit tennem, mintsem megpróbáltam kiemelni a vízből, s azonmód visszaejtettem. Az öregúr végignézte a túlsó partról a jelenetet, láttam amint keresztet vetett a déli harangszóra, s megismételte, talán az elszalasztott halra értendően. Mert miután fejébe húzta a kalapot, néhány szitokszóval idétlenségemet díjazta, s a szidást azzal fejezte be, hogy: „Te ma nem kapsz ebédet. Hogy lehetett egy ilyen szép halat elcseszni. Én kézzel is kivettem volna.” Hanem aztán csak megszánt, s jóízűen belaktunk mindannyian a pörköltjéből. A marosi horgászatom legfeledhetetlenebb emléke, egy vízparti éjjeli sátorozáshoz köthető. Halászlevet készítettünk, s a vacsorázást követően nyugovóra tértünk a sátrakban. Hatalmas égzengés zavarta meg álmomat, pedig lefekvéskor még csillagos volt az ég. Egyre közelebb és közelebb hallatszott, amint villámok csapnak a Maros vizébe, s mintha géppuskából lövöldöztek volna, a sátortetőn kopogott a jeges eső. Borzalmas éjszaka volt, s olyan hosszúnak tűnt, mintha nem is akarna vége szakadni. (Később tudtam meg a falubeliektől, hogy a Maros villámokat vonzó szakaszán vertük fel sátrainkat). Én akkor éjjel felfogadtam magamban, hogy soha többé nem alszom sátorban a Maros partján. Azóta is tartom ígéretemet…

Kristó Tibor