„A prófétának csak a saját hazájában és házában nincs becsülete.” Jézusnaktulajdonítja Máté evangéliuma a sokat idézett kijelentést, amely a nemrégibenelhunyt Szakáts Béla szobrászművészre is igaz. Sarány István írása.

Talán több figyelmet érdemelt volna szülőföldjén Szakáts Béla. Éltében sem figyeltek úttörő jellegű, szerteágazó művészi és művészpedagógusi munkásságára, holott méltatói szerint a második világháború utáni időszak egyik legjelentősebb temesvári képzőművésze volt. Így halálának híre sem kapott nagy nyilvánosságot, holott a veszteség nemcsak Temesváré, hanem Székelyudvarhelyé és az egész erdélyi magyar művészeti életé.
Június 4-én hozták nyilvánosságra a művész halálhírét, 7-én helyezték örök nyugalomra az erzsébetvárosi temetőben. Emlékét őrzik – számtalan tanítványa mellett – köztéri alkotásai, kisplasztikái, valamint a 2021 óta az Új Ezredév Református Központban berendezett állandó kiállításán látható művei.
2016-ban nyílt alkalmam megismerkedni Szakáts Bélával, akkori beszélgetésünkből idézek fel pár gondolatot az alábbiakban. A művész beszámolt arról, hogy 1962-ben végezte tanulmányait a kolozsvári főiskolán, mestere a művészeti tanulmányait Temesváron befejező Kós András volt. A székelyudvarhelyi születésű Szakáts Béla a vásárhelyi művészeti középiskolában alapozta meg tudását, szorgalmára, tehetségére mestere is felfigyelt, s azt szerette volna, hogy a tanítvány asszisztensként maradjon az intézményben.
Kihelyezéskor, mivel az országban az elsők között volt, mikor kérdezték, hová szeretne kerülni, közölte: „Arról volt szó, hogy én asszisztensnek maradnék a főiskolán.” Erre a bizottság titkárnője azt mondta, nincs semmilyen hely ott az intézményben, nem volt felterjesztve semmi hasonló.
Miután megtudta, hogy nincs számára hely a főiskolán, érdeklődött, hogy Kolozsváron van-e üres hely, elutasító választ kapva pedig továbbkérdezte a magyarlakta erdélyi városokat: Székelyudvarhelyt – „mert én udvarhelyi születésű vagyok” –, Nagyváradot, Marosvásárhelyt, ugyanis „abban az időben ezek a városok szinte színmagyarok voltak, én pl. a középiskolát Vásárhelyen végeztem, s román szót az utcán meg üzletekben nem hallottam. Váradon ugyanez volt a helyzet. Azóta persze a nagy beköltöztetések megváltoztatták az arányokat”.
A titkárnő közben ajánlgatta neki a hegyen túli állásokat, köztük bukarestieket is, s mivel a mintegy száz végzős közül negyedik-ötödiknek választhatott tanulmányi eredményei alapján, a bukaresti diákok, akik mögötte voltak a listán, „tojták össze magukat, nehogy mi, akik nem vagyunk beavatottak, esetleg kiszúrjunk egy-egy bukaresti helyet”.

Szakáts Béla: Vízi utazás
Terrakotta

– Na, s aztán eszembe jutott Temesvár, ugyanis a főiskola utolsó évében az egyetem kirándulást szervezett Temesvárra, s akkor nekem mint város megtetszett – emlékszik vissza temesvárivá válásának előzményeire –, s akkor rákérdeztem, van-e ott szabad hely. S óriási szerencsém volt, mert ott éppen a művészeti középiskolában volt egy hely. Úgyhogy így ragadtam Temesvárhoz.
Mint mondta, ezt nem is bánta meg soha, „mert sokkal jobb perspektívákat és lehetőségeket nyújtott, mint a többi erdélyi város”.
– Kis, ambíciós mag került a középiskolába, ahol komplett kicserélődött abban az évben a tanári kar a képzőművészeti részlegen, mert akkoriban indult be a főiskola, s akik addig a középiskolában tanárkodtak, gyorsan áteveztek a hároméves pedagógiai főiskolába – vázolta a tanári kar kicserélődésének okát, megjegyezve: – Azt, hitték, hogy egy előkelőbb pozíció. Hát, mint kategória, talán igen, de mint nívó, a középiskola gárdája mindig is vezető szerepet játszott Temesváron, ami a professzionalizmust illeti.
Szakáts Béla beszámolt arról is, hogy a művészeti középiskola képzőművész-tanári karának kicserélődése új szellem meghonosodását eredményezte.
– Mi, az új, ambiciózus csoport erősen nem értettünk egyet az akkor érvényben levő tanügyi programmal – eleveníti fel a történteket a művész-tanár –, így klandesztin módon, nem hivatalosan teljesen más dolgokat vetettünk be, mint ami az úgynevezett szocialista-realista művészképzés programja volt.
Az úgynevezett klandesztin oktatási program – „amit saját rizikóra csináltunk” – szerint tanuló diákok munkáiból kiállítást rendeztek Bukarestben a 60-as évek végén, utána még egyet a 70-es évek elején, „ami óriási port vert fel, mert olyan dolgokat állítottunk ki, amiről itt s főleg Bukarestben senki nem is álmodott”.
A nagy tapasztalatú szobrász, művészpedagógus szerint „világhírneve” volt a temesvári középiskolának. Itthon pedig „a bukaresti inspektorok, akik minden évben az ország képzőművészeti iskolái tanárainak úgynevezett továbbképzőt tartottak, szégyelltek is megszólalni, amikor a mi kollégáink közül megszólaltak”. Mint mondta, országszerte a temesvári módszert próbálták bevezetni a középiskolákba, de azt nem hozzáértő módon tették, „mert elemi alapok nélkül nem lehet csak a képanyagból leszűrni azt, hogy mi annak a háttere”.
A középiskola felére csökkentett osztálylétszámokkal érte meg a rendszerváltást.
– A 90-es évtől, a nagy demokrácia ránk szakadása alkalmával a fél osztály gyorsan nagy szaporodásnak indult, és három párhuzamos osztályt indítottak az 1990–1991-es tanévben – emlékezett Szakáts Béla. – Vagyis a kilencedik osztály már három osztállyal indult, mert sok jelentkező akadt, elsősorban azért is, mert az iskola a város szívének a szívében volt, a polgármesteri hivatal tőszomszédságában, a volt zsidó iskola épületében.
A zsidó iskola felszámolása után sportiskola működött az épületben, majd amikor az új székhelyet kapott, ’74-ben, a művészeti középiskola képzőművészeti részlege költözött be.
– Tehát három párhuzamos kilencedik osztállyal indult az oktatás, hét szakcsoportban – idézi fel a történteket a művész-pedagógus. – S mivel ’90 előtt az a kevés diák, aki volt, soha nem jutott olyan helyzetbe, hogy induljon néha egy-egy szobrászati szakcsoport is – mivel a szobrász szaktanár kisebbségi volt, így a jogai is csorbábbak voltak –, végül a hét megalakított csoport közül az utolsót, az aljának az alját, odalökték nekem, hogy na, most már csinálhatok én is szakcsoportot.
– Na, mondom, megmutatom én nektek, hogy mitől döglik a légy! Még abban az iskolai évben, áprilisban, a Iaşi-ban tartott országos rajz-tantárgyversenyről – olimpiáról – elhoztuk az első helyet, s utána, a négy év alatt, amit még ott tanítottam, minden évben a szobrászat és a rajz szakon az első díjakat elhoztuk. Az én diákjaim hozták el az első díjakat – nyomatékolta, hozzáfűzve, hogy a temesvári középiskola a fennállása alatt a tantárgyversenyeken begyűjtött első helyezéseinek több mint felét az ő diákjai kapták, s mindezt középiskolai tanári működésének utolsó négy évében.
Mint mondta, az elégtételt a diákjai szolgáltatták, például azzal, hogy „amikor elmentek főiskolára és két-három vagy négyévi ottlét után visszajöttek, kijelentették, Temesváron kapták az igazi főiskolai képzést, nem a kolozsvári intézményben. Azt hiszem, ennél nagyobb elismerés nem kell egy tanárnak…”
Szakáts Béla emlékeztetett arra, hogy a hároméves tanárképző főiskola, amely a temesvári egyetem mellett működött, képzőművészeti részében ’78-tól kezdve már nem volt felvételi, és ’80-tól megszűnt. A rajztanárképzőt 1979-ben felszámolták. A rendszerváltozást követően az egykori dékán, Aurel Breilean festőművész addig buzgólkodott, járt, kilincselt, hogy a tudományegyetem keretében 1990-ben létrejött a képzőművészeti kar.
Az újraindult intézmény magyar tanáraihoz csatlakozott 1994-ben Szakáts Béla is. Mint mondta, „a főiskola megalakulásával lassan az arra érdemes csoport tagjai, akikkel már a hatvanas évek elejétől együtt dolgoztunk, mind a főiskolára soroltak át, és ott folytathatták, folytathattuk, a tapasztalatainkat érvényesíthettük”.
A jeles szobrász, tapasztalt művész-pedagógus részt vállalt az intézményépítésben, arculata alakításában.
– Engem az odakerülésem évében azonnal megválasztottak tanszékvezetőnek, a festészet, szobrászat meg grafika szak tartozott a tanszékhez. Ezt a tisztséget töltöttem be nyugdíjazásomig. A másik tanszék, a dekoratív művészeti a pedagógia és a textil szakot foglalta magában, később alakult itt a kerámia szak, a restaurálás szak pedig nálam kezdett el működni – avatott be a kezdeti történésekbe.
Szakáts Béla működése alatt zajlott az akkreditációs folyamat.
A szobrász-művészpedagógus szerint a felsőfokú művészképzésben is a főiskolák megalakulása óta a hagyományos, megcsontosodott módszerekkel oktattak. Mint mondja, volt mit megújítani, mert például odakerülése előtt egy évvel indult be a szobrász szak, a szaktanár pedig bement a szakterembe, joviális mosollyal körbejárt, majd tíz perc múlva lelépett, s egy hétig oda se dugta többet az orrát. Soha nem érdekelte, mit vagy hogyan csináltak a diákok, soha nem korrigált, nem mondott semmit.
– Ezt én tanúsíthatom, mert tanszékvezetőként én nagyon lelkiismeretesen, mindennap reggeltől, délben én voltam az utolsó, aki elmentem – nyomatékolta. – Hát, amikor én odakerültem, kiindulva abból, hogy mi volt az, amit nem szeretnék még egyszer ugyanúgy végezni, ahogy annak idején mi csináltuk – a csomó agyagozás és gipszelés –, azt mondtam, hogy ezután a kompozíciós gyakorlatok direkt az anyagban történjenek, ugyanis az anyag határozza meg a formát – mondta, hozzáfűzve az indoklást is: minden anyagnak más plasztikai lehetőségei vannak.
Kiharcolta, hogy ne az anyagnak az ára határozza meg, hogy miből dolgoznak, hanem bármit lehessen felhasználni, „mert minden anyagnak van egy formai lehetősége, formai kínálata”.
– És ezeket kihasználva kell teret képezni, formát alakítani, ezzel tudjuk gazdagítani a térképzésünket, a téralkotási, térszerkesztési készségeinket… – mondta.
Az általa követett módszernek nem volt hozzáférhető szakirodalma, „csak a Kepes-féle értelmezés volt, ami csupán két dimenzióra korlátozódik”.
– De tulajdonképpen a térnek is ez a kiindulópontja: szélesség és magasság, s a mélységet hozzá tudjuk adni. De szélesség és magasság összefüggésében kezdődik az ábrázolás, ez már behatárol sok mindent, ebből már ki lehet indulni, és tulajdonképpen akármelyik térmunkát, ha egy oldalról nézed, be tudod határolni egy kétdimenziós képbe. S ha azt körbeforgatod, annyi kétdimenziós képet kapsz, amennyit éppen akarsz – fejtette ki elméletét. – Hát ezekből kiindulva kezdtük lassan építgetni…
Eleinte nehézségekbe ütközött a módszernek a diákok általi elfogadása, „nem lévén nekik semmilyen előképük, szegények nagyon sokat szenvedtek”. Még hosszú ideig némelyek agyában a klasszikus szoborkép működött – úgymint a fába faragott, a kőbe vésett vagy a bronzba öntött szobor. „Ez még sokáig idétlenkedett, nehéz volt megszabadulni tőle…”
Visszatérve az anyaghasználatra, annak változatosságára és téralkotó szerepére kifejtette:
– A fa lehet gally, egyszerűen faág, de lehet léc, lehet deszka, lehet apróra vágott mindenféle fahulladék, és ebből építeni lehet. Nem, hogy van egy nagy rönköm, egy idétlen nagy valami, amiből nagy erőfeszítések, kínlódások árán próbálunk valamit kivakarni, de annyira belefáradunk, amire valami látszata lesz, hogy addigra már az étvágyunk is elment. Sokkal szebb – hallgassa csak meg, mert ez önnek biztosan újdonság! –, sokkal értelmesebb a teret építeni – mert a szobrászat erről szól! –, hogyha hozzáadással közelítjük meg. Például a gallyakból egy térben szétnyíló objektumot lehet készíteni, mivel a gally már képvisel egy bizonyos formát. Ezt kihasználva, ennek az összeállításával, szerkesztésével csodálatos munkát tudunk létrehozni… Ugye, a gally ágas-bogas, a léc már geometrikusabb térszerkesztésű. Vagy megint más a deszka, amit ki lehet lyukasztani, ki lehet vágni, össze lehet csapolni. Vagy pedig a fadarabok, amelyeket akármelyik irányba ragasztással tovább lehet növelni, fejleszteni. Mindezek különlegesen differenciált térképzési lehetőséggel gazdagítják azt, aki ezzel próbálkozik. Vagy a fém, ugye, lehet drót, lehet lemez, lehet egy más célra elkészített darab, lehet egy összegörbült vagy teljesen sík lemez, de lehet drótháló vagy akár öntött darab… Szóval mennyivel gazdagabb világ nyílhat meg egy szobrász előtt, aki ismerkedik a térrel és a tér lehetőségeivel, ha ilyen oldalról, ilyen nézetből közelít a dolgokhoz! Ugye? Meg másféleképpen lehet építeni, mondjuk, papírból, mint egy merev anyagból: olyasmit is csináltunk, hogy egy egyszerű, primitív fémvázra, amelyik az alapot képezte, felgömbölyítve, felragasztva, felkötve összegyűrt papírokból készítettünk tanulmányt. Akttanulmányt például. Olyan kétméteres méretben. Fantasztikus dolog volt! Szóval a lehetőségek ilyen módon nem zsugorodnak egyetlen irányba, vagyis az agyagba, a megmintázott és kiöntött gipszbe – és alász plajbász! –, hanem egy teljesen más világ nyílik meg. Mások lesznek az igényei is egy olyan diáknak, aki ezeket az utakat így járja be – zárta művészetelméleti eszmefuttatását.
Azt már legyintve teszi hozzá, hogy ma már senki nem ismeri el az ő úttörő szerepét, módszere „nem volt levédve”, de „meghatározta a ’94–95-ös évtől a képzőművészeti főiskolák szobrász szakjainak a működési irányát”.
– Tehát így történt, hogy innen indult el egy csomó dolog, itt törtük meg a jeget. S nem csak általában a képzőművészeti alkotások terén a hatvanas években, hanem a középiskolában s utána a főiskolán is…

 

: an accessible web community