Pakot Mónika, kezében a frissen megjelent kötettel. Közérthetően a tájfajtákról                               Fotók: Nagyálmos Ildikó

Gyönyörű képekkel illusztrált, szép formátumú, igényes könyv jelent meg Énlaka gyümölcsészeti öröksége címmel, Szávai Márton tanító gyűjtése nyomán. A könyvet Pakot Mónika állította össze, vele beszélgettünk.

– Honnan indult a könyv ötlete? Miért éppen Énlaka és miért Szávai Márton?

– Annak idején, amikor a Székelygyümölcs-projektet 2008-ban elindítottuk, akkor ismertem meg Szávai Márton bácsit. Az azt követő időszakban elég gyakran visszajártunk egy kisebb baráti társasággal oltóvesszőt gyűjteni Énlakára, és a projekten kívül is nagyon érdekeltek a tájfajták. Kiderült, hogy ezt az érdeklődést farkaslaki nagyapámtól örököltem, aki ha egy magot elköpött, abból fa lett. Ezeken az utakon fogalmazódott meg bennem, hogy azt a tudást, amivel Márton bácsi rendelkezik a gyümölcsfákról, valamilyen formában át kellene menteni az utókornak. Ő ugyan folyamatosan készült, hogy könyvbe rendezi az évtizedek alatt felhalmozott dokumentációt, de ez mindig elmaradt. Ezzel párhuzamos a farkaslaki légzsákgyár vezérigazgatója, a holland Jean-Luc Verstraeten is érdeklődött a tájfajták iránt, és őt is Márton bácsihoz irányítottuk, végül az ő támogatásával jelent meg a könyv is.

– Mi került bele a könyvbe?

– Úgy szerettük volna összeállítani, hogy a személyes bejegyzéseken kívül egy éven keresztül végigkísérjük a fák életét az oltástól a termésig. Tavalyelőtt nem volt termés, csak tavaly, ezért várnunk kellett egy évet. Nagyon sokszor kimentem Márton bácsihoz, kint a kertben sokat beszélgettünk. Először a saját kertjébe telepített tájfajtákat akartuk belefoglalni a könyvbe, de aztán végül bekerült néhány olyan fajta is a településről, ami Márton bácsi kertjében sem volt fellelhető. Arra vigyáztunk, hogy ne pomológiai könyvet adjunk az olvasó kezébe, hanem egy személyesebb hangvételű olvasmányt: elsősorban bemutattuk Márton bácsit, akinek a hatvanas években tanítóként feladata volt a faluban fellelhető tájfajta gyümölcsfák összeírása. Mai napig megvan a lista, és abból is látjuk, hogy azóta rengeteg fajta tűnt el. A könyvben nincsenek hosszú szövegek, tömören emeltük ki az izgalmas részeket, úgy, ahogy Márton bácsi megfogalmazta. Ezeket a szövegeket egészítettem ki a szakirodalommal. Megtaláltam az 1800-as évekből egy osztrák pomológus, Rudolf Stoll német nyelvű könyvét, aki az Osztrák–Magyar Monarchia idején írta le a tájfajtákat. Például az erdei vajkörtét is megtaláltam nála, amit erdei vajoncz néven említ. Jó útmutató volt számomra a Bordeianu-féle román pomológiai szakkönyv is, ugyanakkor Egyed Ufó Zoltán – aki szintén érzékeny a témára – fényképeivel volt nagy segítségemre. Néhány képet jómagam is készítettem, illetve Bányász Emerencia, valamint Lantos Tamás fotói is helyet kaptak a könyvben.

– Hányféle alma- és körtefajtát sikerült bemutatni?

– Harminc tájfajta alma és tizennyolc körte szerepel a könyvben, fotóval illusztrálva. Nem szeretem az őshonos kifejezést, mert egyik gyümölcs sem őshonos nálunk. Az a tájfajta, amelyik már régóta megél nálunk, alkalmazkodott a tájhoz és az éghajlathoz. Hozzánk leginkább a szerzetesek által jutottak be a régifajta gyümölcsfák, ezért nagyon soknak francia neve van. Mária Terézia idejében történt még egy nagy bumm, amikor elrendelte, minden iskola mellé ültessenek csemetekertet, hogy a gyerekek megtanulják a gondozását.

– Foglalkozik-e még valaki a tájfajták megmentésével?

– Egyed Ufó Zoltánnal rengeteget járunk oltóvesszőt gyűjteni, amit ráoltunk az alanyokra, majd saját kertjeinkben növeljük egy-két évig és továbbadjuk ajándékba. Időközben csatlakoznak hozzánk mások is, néhányszor a magyarországi Szani Zsolt gyümölcsész is velünk tartott, de amúgy nálunk nincs erre program. Mindenki beszél róla, de senki nem áldoz rá.

– Miért jó a tájfajták visszahonosítása a kertünkbe?

– Egyrészt azért, mert sokkal rezisztensebb, de én egyszerűen szeretem a sokszínűséget, ízben, fában, mindenben. Az ízvilág az, ami miatt vissza kellene kerülniük a kertjeinkbe. Manapság olyan fajtákat próbálnak piacra dobni, ami sokáig eláll, ezért ezeknek a gyümölcsöknek kemény a húsuk, és ha kettévágjuk, nem barnulnak meg, pedig ez hordozza az ízeket. Egy németországi kutatásból kiderült, hogy azok, akik a bolti almára allergiásak, semmi bajuk nincs a tájfajtáktól. Kiderült, hogy a vitaminkombinációk meg a flavonoidok olyan formában vannak meg benne, ami jót tesz a szervezetnek.
Székelyföld azért még vadromantikus, mindig rácsodálkozunk, hogy milyen gyönyörű a tájszerkezete, viszont most épp abban a fázisban vagyunk, amikor ezt a tájszerkezetet tesszük tönkre. A falvakban a házakat már nem úgy építjük, ahogyan őseink tették, a ház mögött nem hagyunk kertet, zöldövezetet, így teljesen átalakul a falvak szerkezete, az arculata. Sokan abba a hibába esnek, hogy hetente fűnyíróval nyírják a pázsitot, nem hagyják élni a diverzitást. A pillangóknak, rovaroknak pedig színes és sokféle virágra van szükségük, nem csupa zöld szálkafűre. A biodiverzitás fontos lenne a rovarok számára, már nálunk sincs meg az az ökoszisztéma, ami régen volt. Be kellene látnunk, hogy ha a természettel elvesztjük a kapcsolatunkat, pszichés betegekké válunk. Figyeljünk arra, ha kimegyünk a természetbe, hogy ne átmenjünk rajta, hanem érezzük, hogy ott vagyunk, éljünk benne.

Nagyálmos Ildikó