Hirdetés

Girbegurba fecsegések 57.

HN-információ
Nehéz lenne ma felsorolni, mi az, ami nem valamilyen adásvétel tárgya. Csereberélünk nemcsak tárgyi dolgokat, pénzt, palotát, puskát, hanem érzelmeket, közöttük a legszentebbeket is, azért adunk, hogy kapjunk helyette valamit; ha csak lehetséges, többet, mint amit befektettünk. Pimaszul fogalmazva: aki adakozik a koldusnak, rejtetten nemegyszer azt reméli, hogy jó vásárt csinál, mert számára a mennyország kapuja moccan nyílásra, amin majdan besurranhat. Az adásvételt senki nem kerülheti meg, sokszor ott van rejtetten még az „önzetlen” szeretetben is, kivéve azokat, akik úgy tudnak szeretni, hogy nem várnak érte jutalmat a kölcsönösség nevében. Érvényesül ez a házasság szentségében szintúgy, mint a profán házassági szerződésben. A sikeres házasságról írt népszerűsítő viselkedési tanácsok alig említik a kölcsönös szeretetet, az örökké tartó szerelemről egyáltalán nem esik szó – tudós lélekkurkászok szerint ugyanis ilyen nincs, de én a kivételekben hiszek –, többnyire gyakorlati javaslatokat tartalmaznak, amelyek nem lépnek túl az adok-kapok eszméjén, valamint a személyi érdekkészletek és szerepraktárak használati utasításán. Az ilyen elvekben a romantika, de az igazság is, hátramarad valahol a leányregényekben. Így tömörítve cinikusan hangzik, de gondolj arra, Kedves Olvasóm, hogy nagy általánosságban a panaszaid megoldására miféle segítséget nyújthatnak a közkeletű házassági tanácsadók. Ha ilyeneket olvasol a bulvárlapokban, vagy hallgatod a kérdezz-felelek tévéműsorok segítségével kiteregetett vallomásokban, nagyon meggyőzőnek hangzik az a recipe, ami szerint a boldog házasság, az „eszményi” párkapcsolat titka nem más, mint a zökkenőmentesen működő csapatmunka. Nem állítom, hogy nincs ebben igazság. Mégis! A zökkenőmentes csapatmunka jobban passzol az autóalkatrészek összeszereléséhez, mint az emberi kapcsolatokhoz, hiszen az utóbbiakat nemcsak rutintevékenységek határozzák meg, hanem legfőképpen az emberi természet sokfélesége, tanult és örökölt viselkedési formák és nem utolsósorban az érzelmek. Mit mond a tanácsadó: a házastársak legyenek együttműködők a mindennapokban, a gyermeknevelésben; a férj legyen megértő, vegye észre és készségesen nyugtázza a felesége új ruháját, új hajszínét, új sminkjét, új fogyókúrás diétáját; azután ha már ennek eleget tett, dicsérje meg a finom ebédet. Hálából az asszony is legyen türelmesen elnéző, amikor a férje dicséretek helyett közömbös mindezek iránt, mert gondterhelt, fáradt és rosszkedvű a saját munkája miatt, elvárja, hogy a felesége hallgassa figyelmesen, amikor házon kívüli gondjairól beszél stb. Ilyeneket szemelgetek a világháló jóvoltából, legtöbbször névtelen szakértőktől, máskor doktor-doktor lélekdoktorok aláírásával, és azon töprengek, vajon mekkora és statisztikailag igazolt-e a lakosság-népesség azon része, amelyet valóságosan érint ez az életvitel. Különben is, ha bárki magára vonatkoztatja ezt a fajta zökkenőmentes csapatmunkát, az végeredményben két olyan ember gépiesen működő kapcsolatában él, akiknek – ha már nem mennek olajozottan a dolgok – csak a hiúsága sérülhet, érzelmi lustaságuk, együttérzésre, valamint önismeretre való képtelenségük válik láthatóvá. Végeredményben sikeres lehet az ilyen házassági csapatmunka, de ők egész életükben csak a látszatokra adnak, lényegében őszintétlen idegenek maradnak egymással szemben, egyetlen pozitívum, hogy ezt udvariasan teszik. A civilizált ember viszont azokkal a legudvariasabb, akikkel szemben közömbös, vagy ezzel kikerülheti a békétlenséget. Ám meddig? Ha például a feleség közben éppen azt gondolja a férjéről, nem elég, hogy kövér és kopasz, ennél rosszabb, hogy nyámnyila, ügyetlen és gyáva a pénzkeresésben. Az igazságért szélsőségekben gondolkozva, az ellenkező oldalon magam előtt látom a „kivételt” öregedő házaspárok képében. Olyanokat, akikre tökéletesen illik egy térben messzi és időben századokkal előbb élt költő, Robert Burns (1759–1796) halhatatlan verse. Magyar tanulmányokban őt jellemzésképpen a skótok Petőfijének nevezik. Burns régi skót népdalokat formált újjá. Legszebb és leghíresebb a John Anderson, szívem, John című, amit azóta is ismernek és énekelnek. Irodalomtörténeti érdekesség, hogy eredetije egy „illetlen” dal a 16. század közepéről, ami Burns átköltésében a testi változásokat elfogadó, sírig tartó szerelem és házastársi hűség dicsőítése lett, és a világirodalom egyik legszebb szerelmes verse. Magyarul Szabó Lőrinc fordításában ismerjük: „John Anderson, szívem, John, / kezdetben, valaha / hajad koromsötét volt / s a homlokod sima. // Ráncos ma homlokod, John, / hajad leng deresen, / de áldás ősz fejedre, / John Anderson, szívem. // John Anderson, szívem, John, / együtt vágtunk a hegynek, / volt víg napunk elég, John, / szép emlék két öregnek. // Lefelé ballagunk már / kéz-kézben csöndesen, / s lent együtt pihenünk majd, / John Anderson, szívem.”

Kozma Mária



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!