A Mesés Székelyföld-sorozat utolsó kötete Székelyföld történelmi székei közül Marosszéket és Aranyosszéket mutatja be. Az olvasó két kisgyereket, Annácskát és Zolikát kíséri el utazásaira, amelyen a szülők és nagyszülők is részt vesznek. A Bethlen Gábor Alap támogatásával megjelent kötetben Sarány István történeteihez Váncsa Mónika képzőművész készített illusztrációkat. Vele beszélgetett Péter Ágnes. ‒ Könnyen illusztrálhatók voltak a történetek? ‒ Könnyű volt azért, mert sok minden adott volt, ami vezethette a kezem. Voltak kapaszkodók, de ezzel egy időben figyelni kellett a kompozíciós megoldásokra, arra, hogy a szöveggel együtt legyen egy teljes egész. Nem válhatott főszereplővé a rajz, az illusztrációnak a szöveget hordoznia kellett ‒ úgymond udvariasan át kellett adnia a jó helyeket ‒, és úgy dolgozni, hogy mindig szem előtt legyen a teljes könyv, ahol az oldalpárokon szépen váltakoznak a szövegeknek fenntartott helyek. Ezért ha az első olvasás után képzeletben, hirtelen meg is jelent egy kép a szemem előtt, el kellett engednem, szünetet tartsak, és újra elképzeljem együtt a kettőt, hogy a végeredményen a rajz a szöveg alá vagy mellé simulhasson. ‒ „Olyan, mint egy meséskönyv, a képek mesélik el a történetet!” – olvasható a Zolika legópalotája című részben. Ön milyen szempontokat vett figyelembe a rajzok készítésekor? Inkább dekorációként szolgálnak a rajzok, vagy a történetet mesélik azoknak, akik még nem tudnak olvasni? ‒ Rengeteg gyermekrajz megszületését látom nap mint nap a gyerekekkel való vizuális nevelés foglalkozások, alkotótevékenységek során. Kissé belém ivódott az a világ, amelyet azok az alkotások képviselnek, és úgy gondolom, hogy ezek az illusztrációk mesélnek, egy-egy élményfoszlányt, egy-egy érzést ragadnak ki a mesékből, hogy a gyerek, aki rápillant a rajzra, kíváncsi legyen, mit csinál a medve a ketrecben és hol vagy hogyan, hol hűsöl Annácska és Zolika. Azt akartam, hogy eszünkbe jusson a roston sült pisztráng illata, egy kicsit visszahozza azt a jó érzést, amikor a család együtt tölt időt, együtt utazik, fedezi fel a székelyföldi táj szépségeit, örökségünket. ‒ Az illusztrációk többsége a szövegben említett helyszíneket emeli ki. Eredetileg volt más elképzelés is, vagy a szövegek olvasása után egyértelmű volt, hogy leginkább a helyszínek jelennek majd meg az illusztrációkon? ‒ Úgy gondolom, hogy az illusztrációk itt, most komoly feladatot kaptak: bemutatni a helyi jellegzetességeket, érdekességeket, épületeket, szobrokat, látványosságokat, így abból indultam ki, visszafogtam a fantázia szárnyalását, hagytam, hogy a mesék „diktáljanak” az ecsetnek, és hogy felismerhetően ábrázolhassam a mesékben említett részleteket. Csak ezután bátorkodtam hozzátenni a sajátomat: a színvilágot, a karakterek ábrázolását, a festői stílusjegyeket, hogy aki kézbe veszi a könyvet, ha járt már a helyszíneken, örülhessen az emlékeknek, és aki még nem, sejthesse, hogy milyen. A gyerekek pedig egyébként is már ott, az utcákon járnak képzeletben, a szobrok körül szaladgálnak, és az állatkertben sem csak a medvét látják. Az ő képzeletük az első mondat után szárnyra kap. ‒ A rajzok készítésekor mi befolyásolta inkább: ismeretei, saját benyomásai az említett helyszínekről vagy a szövegvilág által keltett benyomások? ‒ A szövegvilág által keltett benyomások. A saját ismereteimre, benyomásaimra nem támaszkodhattam kellőképpen, így a szöveg és az internet segítségét vettem igénybe. ‒ Zolika és Annácska nyomába kellett szegődnie, hogy lerajzolja a kilátást például a Bekecs-tetőről? ‒ Igen, tényleg elég sokszor a szó szoros értelmében a nyomukban jártam, sokszor háttal állnak nekem ‒ most már nekünk ‒, és azt láthatjuk, amit ők láttak, de általuk egy kicsit belecsempésztem a testvéri szeretetet, a játék örömét, a mesevilágot, amelyben olyan jó hinni.

*

A kötettel teljessé vált a Mesés Székelyföld című könyvsorozat, a kötetek bemutatják Székelyföldet a Sarány István által írt történetek révén. A szerzőt kérdeztük. – Milyen forrásokat használt fel a helyek bemutatásához? – Elsősorban személyes élményeimre, tapasztalataimra támaszkodtam. Ezeket az élményeket természetesen kiegészítettem a bemutatott térségekről írt turisztikai kalauzokban olvasható információkkal, és sokat kutakodtam az interneten is a témához kapcsolódó írásokat keresve. A történeteket, a párbeszédeket természetesen a fantázia szülte, de olykor visszaköszönnek bennük a gyermekeimmel vagy a környezetünkben lévő gyermekekkel megesett történetek, általuk mondott emlékezetes mondatok is. ‒ A kötetben az unokák sokat tanulnak az utazások során, de a szülők és nagyszülők nevelik is a gyerekeket. Egy részletet emelek ki: „Nagyapa azt mondta, mindenki legyen büszke származására, ismerje múltját és legyen büszke rá, de büszke csak akkor lehet, ha jól végzi önként vállalt vagy rárótt feladatait. No meg ha tisztel másokat, ezzel elnyerve azok tiszteletét.” Mire nevelheti az olvasókat a Mesés Székelyföld kötetsorozat? – Meggyőződésem – még akkor is, ha visszahúzódó vagyok –, hogy az ember alapvetően társas lény, közösségben érzi jól magát és tud kiteljesedni, a közösség ad neki biztonságot. S az első ilyen közösség a család: gyermekek, szülők, nagyszülők kis közössége. S ebben a kis közösségben mindenki olyannak fogadja el a másikat, amilyen, legyen az talpraesett, okos, naiv vagy kissé tudálékos, bosszantó természetű. A gyermekek közötti kis szurkapiszkák, apró bosszantások is az elfogadásból, szeretetből fakadnak, s természetesen mindig elsimulnak. Hogy nevelnek-e a mesék, történetek? Nem nevelő szándékkal írtam őket, inkább az érdeklődést szerettem volna felkelteni a közvetlen környezetünkben lévő szépségek, érdekességek iránt, emberközelbe – mondhatni: gyermekközelbe – hozni azokat. S arra sarkallni a mesét olvasó/hallgató családtagokat, hogy együtt fedezzék fel ezeket a szépségeket. Nem kell hozzá hetes-kéthetes szabadság, pár óra alatt, hétvégeken megejthetők ezek a kiruccanások.