Mostanában heti egy alkalommal gitárórát tartok. A gitár a hobbim, nem végeztem zeneakadémiát, de az alapokat egy kezdőnek minden további nélkül meg tudom mutatni. Pro bono vállaltam el a feladatot, mert szépen kértek rá, és mert nem volt ellenemre. Tanítványom egy fiatal srác, egyike a csíksomlyói tűzkárosultaknak. Szemmel láhatóan szereti az órákat, így van értelme a tevékenységnek.
Nem vagyok pedagógus, de meggyőződésem, hogy egy hangszeren játszani csak úgy lehet megtanulni, ha szereti az ember. Emlékszem, gimnazistakoromban a felekezeti iskolában kántorképzés címen lehetett billentyűs hangszert tanulni. Nem is volt az rossz dolog egyáltalán. Sőt! De kötelező volt, és amilyen hálátlan az ember fia kamaszkorában, valahogy nem akaródzik neki gyakorolni. Most persze bánom már, mert csak előnyömre vált volna, ha rendesen megtanulok bánni azzal a hangszerrel. Gitározni ellenben teljesen autodidakta módon tanultam meg, ahogy oly sokan. Persze, hiszen a kollégiumban a cimborák mind gitároztak! A gitár különben is menő hangszer. Egyetemista koromban még fizetni is hajlandó voltam egy szimpatikus, nálam alig idősebb srácnak, hogy tanítson már meg rendesebben gitározni. Elég volt megmutatnia egy dalt, a Deep Purple Black Night című nótáját ahhoz, hogy azt mondjam neki: Taníts, mester! Tanított is rendesen, azóta is hálás vagyok érte. Mert így lett egy hobbim, amelyhez valamennyit konyítok is. Például meg tudom különböztetni a C-dúrt a kandúrtól. Higgyék el nekem, az is valami! Bőven elég, ha hályogkovács módjára elboldogulunk egy hangszerrel, mert a zenélés puszta öröme mindenért kárpótol.

Ezt szoktam mondani ifjú tanítványomnak is: a zenélés az örömről szól, csak úgy érdemes művelni, ha jól érzi magát közben az ember. Van persze aljas hátsó szándékom is vele. A zenélésnek ugyanis van egy olyan mellékhatása, hogy szinte észrevétlenül nevel, gondolkodást fejleszt. Integrál. Bele a társadalomba. De csitt! Fontos, hogy ez tényleg észrevétlenül történjen. Mert erőnek erejével senkinek semmit nem lehet jól megtanítani. Az a feladat, hogy rávegyük felebarátunkat, hogy akarjon tanulni. Úgy kétezer évvel ezelőtt mondta valaki, hogy boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele. Nem tartom kizártnak, hogy igazat szólt.