Borsodi L. László: az életvitel kell beszéljen a hitről, nem a szavak

Ferences térerő címmel jelent meg Borsodi L. László legújabb kötete. Blikk­fan­gos­nak tűnik a cím, ugyanis egy 800 esztendős lelkiséget jelölő és egy, az utóbbi harminc esztendőben meghonosodott fogalmat von össze. Számomra azonban a kipróbált hit és szellem időszerűségét jelzi.

Sarány István
Becsült olvasási idő: 9 perc
Borsodi L. László: az életvitel kell beszéljen a hitről, nem a szavak
Fotó: Borsodi L. László archívuma

– Honnan a cím ötlete?

– Ha nem tévedek, XVI. Be­nedek pápasága idején fogalmazta meg a világegyház, hogy a média adta lehetőségeket pozitív értelemben kihasználva a jézusi örömhírt, a hitről szóló tanítást, a keresztény értékrend adta lehetőségeket nem elég a templom falain belül tartani. Ki kell onnan lépni, megszólítani a rendszeres templomlátogató, hagyományos vallásosságban nevelkedett emberek mellett azokat is, akik vagy munkájuk természete, esetleg betegségük miatt nem tudnak eljutni, vagy neveltetésüknél fogva nem hagynak maguknak időt, hogy belépjenek a fizikai értelemben vett templomba, esetleg bizonytalanok, keresők, de fogékonyak az isteni üzenetre. Ahhoz azonban, hogy ez megvalósulhasson, fontos, hogy legyen térerő: hiteles, meggyőző szellemiség, lelkiség, amelyet megfelelő módon kommunikálva befogadókészségre talál azoknál, akiket megcéloz. Úgy gondolom, hogy a 800 éves ferences lelkiség és létszemlélet megteremtette azt a hitbéli, vallási, kulturális fedezetet, szerte a világban, és különösképpen itt, Erdélyben, ami – akárcsak elődeinknek az ő kihívásaik közepette – fogódzókat nyújthat a ma emberének is az úton levésben, ha figyel, ha lelke, szelleme nyitott, és meg akarja találni a ferencesség mindig aktualizálható és aktuális értékeit. A térerő azonban nemcsak az üzenetközvetítést és -fogadást jelenti, hanem azt, hogy előbbit nem csupán szerzetesektől várhatjuk, hanem megkaphatjuk mindazoktól a világban élő emberektől is, akik már a Szent Ferenc-i szellemiség, vonzáskörzet részei.


Hirdetés

– Nem előzménytelen a ferencesekkel foglalkozó köteted, ugyanis a rád jellemző prózai líra műfajában jelentek már meg köteteid, szinte minden könyved a hithez, a hitünk alapját képező bibliai történetekhez kötődik, ráadásul már szenteltél kötetet ferences barátok emlékének is. Mit jelent számodra a hit és a ferences lelkület?

– A hitről beszélni nehéz. Talán nem is lehet, mert visszatetszést kelthet másokban. Talán nem is kell. Azt gondolom, inkább a hitet meg kell, kellene élni naponta. Ettől (lenne) hiteles. Magának az életvitelnek kellene beszélnie valaki hitéről, nem a szavaknak. Én csak arról tudok beszélni, hogy gyermekkoromtól fogva adott volt a vallásos környezet, amit az otthon és a csíksomlyói, erdélyi ferencesek jelentettek számomra. A hit közösségi megnyilvánulásának és kinyilvánításának alkalmai akár problémamentessé, egyértelművé is tehették volna önmagamhoz, az emberekhez, a világhoz, az Istenhez való viszonyomat, de nem teljesen így történt. Az általuk alakított-biztosított vallási-hitbeli bensőségességet, biztonságérzetet meg-megrendítette egy-egy tragédia, drámai élethelyzet vagy felismerés, az eleve adottat megkérdőjelezte lázadó szellemem, elbizonytalanították olvasói élményeim, az a társadalmi-szellemi környezet, amely gondolkodó, tehát kételkedő emberré nevelt – végső soron az az értelmiségi attitűd, amely kinyilatkoztatás helyett a többnézőpontúság relativizmusának elsődlegességét vallja.
Azt gondolom, a hit nem eleve adottság, nem megérkezés, hanem napi szintű küzdelem, úton levés. S hogy ezen az úton (még) nem veszítettem el a hitemet, azt sok más vonatkozás és számomra értékes ember mellett nagymértékben a csíksomlyói – de nem csak – ferenceseknek köszönhetem. Mindig jelen voltak, vannak, és remélem, maradnak az életemben. Illett tehát, hogy 2018-ban megjelent Szétszórt némaság című, prózakölteményeket tartalmazó kötetem egy ciklusát a valamikor élt, az életszemléletemet meghatározó ferences barátoknak szenteljem.

– Édesapád révén kerültél kapcsolatba a ferencesekkel, ott nőttél fel a kegytemplom tövében, majd később, irodalomtanárként sem szakadtál el a rendtől, aktív szerepet vállaltál a csíksomlyói pünkösdszombati fogadalmi búcsúk szervezésében, lebonyolításában, és hosszú ideig a rendtartomány szóvivője is voltál. Bizonyára ehhez az időszakodhoz is kötődik ez a kötet, ezernyi szállal. Melyek ezek a kötődések?

– 2007-ben indult a csík­som­lyói kegyhely időszakos kiadványa, a Csíksomlyó Üzenete, amelynek máig szerkesztője vagyok. Már akkor készítettem interjúkat a lapnak. 2010 és 2019 között voltam a Kisebb Testvérek Szent István Királyról Nevezett Erdélyi Rendtartománya sajtóreferense. Ez alatt a tíz év alatt számos beszélgetés és néhány ankét is született – a rendtartomány tagjaival, világi rendi ferencesekkel, a ferencesek munkatársaival, meghívottaival – külön fejezetet tesznek ki például a csíksomlyói pünkösdi búcsú szónokaival készített interjúk 2012-től 2023-ig –, barátaival, az ő múltjukat kutató tudóssal. 
A könyv kiadásának gondolatát részben egy dr. Orbán Szabolcs volt tartományfőnökkel készített interjú adta, és ezt sikerült kivitelezni a jelenlegi tartományfőnöknek, Urbán Eriknek köszönhetően. Szabolcs testvér abban a beszélgetésben a következőket mondta: „Főleg az utóbbi években megdöbbentő tapasztalatom, hogy mennyire nehéz a dicső múlt árnyékában, súlyával élni. Főleg az idősebb nemzedék gyakran a korábbi nagy erdélyi ferencesekhez hasonlít bennünket, és ebből az összehasonlításból mi, mai kisebb testvérek elég rosszul jövünk ki. Az a látványos közéleti jelenlét, sőt közéletet formáló erő, amely például a két világháború közötti nagy ferences nemzedékben megvolt, nyomaiban sem fedezhető fel a mi életünkben. (…) sok-sok ferences szerzetes és komolyan elkötelezett világi ott van, ahol az igazi közélet zajlik: a rászorulók, az elhagyottak, a betegek mellett, a vigasztalásra szorulók között, az élet apró örömeinek örvendezők mellett, a kiengesztelődésre, az Istennel való kapcsolat elmélyítésére vágyók közelében, a közért valóban élni akarók között.” Úgy véltem, igaza van – valóban sok szó esik a múltról, sok minden megjelent könyvben, a média különböző felületein az idősebb, a második világháborút követő kommunizmus idején Erdély népét és rendjüket kiállásukkal és hűségükkel következetesen szolgáló rendtagokról, de a most élő testvérek, az ő életük mintha ennek a múltnak az árnyékában látszódna csupán, mintha annak kevésbé „dicső” folytatása lenne. Arra gondoltam, az interjú műfaja jó lehetőség arra, hogy a kérdezettek közvetlenül megnyilatkozhassanak, hogyan vélekednek arról, amit csinálnak, ahogyan élnek: ferences szerzetesi, ferences világi rendi vagy egyszerű hívőként a ferencesek vonzásában betöltött hivatásukról, értékrendjükről, napi tevékenységeikről, arról, hogy mit jelent egy adott egyházi időszak, ünnepkör a kolostorban élő szerzeteseknek, és hogyan élhetnék azokat meg a civilek, mi a szerepük a renden belüli szerepvállalásoknak a közösségen belül és azon kívül élők számára, reflektálhatnak arra, milyen meggondolások állnak a fiatalok felé való rendszeres nyitás mögött, vagy mit jelent a zarándoklat a Csíksomlyóra máshonnan érkezőknek.

– Műfajában egységes a kötet, ugyanis interjúkat, illetve ankétokat is tartalmaz. Az interjú az újságíró számára munkamódszer és műfaj is egy időben, te mesterien alkalmazod és műveled mindkettőt. Mit jelent a költő számára ez a műfaji kalandozás?

– Köszönöm pozitív szakmai visszajelzésedet! Elismerő szavaid azért is fontosak számomra, mert én nem vagyok újságíró, én elsősorban költő vagyok, irodalomtörténész, kritikus, tanár, illetve szerkesztő – 2001 óta a Márton Áron Főgimnázium évkönyvét szerkesztem kollégáimmal, rövid ideig, 2019 és 2020 között a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője voltam. Úgyhogy én az amatőrök hozzá nem értő jó szándékával és vakmerőségével nyúltam és nyúlok hozzá az interjú műfajához. Számomra interjúzni kaland, szellemi izgalom és kihívás: mindig is szerettem tudni vagy szerettem volna megtudni – mert bizony volt olyan is, hogy az elkészült interjú ellenére nem tudtam meg, de az is jelentéses! –, hogy mit gondol valaki arról, amiben él, amivel dolgozik, reflexióiból mindig az érdekelt, érdekel, hogy mennyire tudatos abban, amit csinál. A költészet művelése magányos tevékenység, létmód és életértelem, hogy ilyen nagy szavakat használjak. Persze abban is létrejön dialógus, de közvetett, mert nem köztem és az olvasó – ha igen is, ritkábban –, hanem az általam írt szöveg és a befogadó között. Az interjú – még ha a beszélgetések többsége e-mailen keresztül is történt – jó lehetőség a közvetlen párbeszédteremtésre a kérdezettel. Ez az első publicisztikakötetem, amelyre én úgy tekintek, hogy bár nem szépirodalmi anyagokat tartalmaz, az a problémakör, amelyet felvázolni igyekszik, lelkiséggel, hittel, Istenhez, világhoz, egymáshoz való viszonyunkat illetően, az valamiképpen szerves egységet alkot azzal, amit versben, prózakölteményben igyekszem körbejárni, újra és újra megfogalmazni.

– A kötet előszavában írod, hogy „a beszédnek fontos része a csend”. Mint említed, a Pöhacker Balázs atyával folytatott beszélgetések során „ezek a csendek adtak súlyt annak, amit mondott”. Olykor azt tapasztaljuk, hogy sok szóval is lehet semmit mondani, ezzel szemben csenddel is lehet sokat közölni. Számodra mikor beszél, és mit közvetített a csend?

– Ha netán a diákjaim és a hozzám közelállók elolvassák ezt az interjút, azt fogják mondani: na, pont Borsodi ne papoljon a csendről, mert a beszéd feltétele a tanári munkámnak – szegény tanítványaim hallgathatják eleget! –, meg alapvetően társasági embernek tartom magam, aki szeret a barátaival beszélgetni. Mégis, mégis! Ami az említetteken kívül, között van, az a csend. Hogy a beszéd tartalmas legyen, jó lenne belőle kevesebb. Ezt nem mindig lehet megvalósítani. Mindenképp szükség van azonban arra, hogy a beszéd a megfontolás, a lelki elmélyülés csendjéből szülessen meg. Istennel, magammal csak a csendben találkozhatok. A legmeghittebb, legelmélyültebb emberi kapcsolatokban is helye van a csendnek, az együtt hallgatásnak. Nincs fontosabb annál, hogy merjünk együtt csendben maradni. A csendben ugyanis megszólal a szavakon túli. S máris megérkeztünk a költészethez, például Pilinszky János verseihez. Talán Nemes Nagy Ágnes mondta, hogy egy versben nem az a lényeges, amit leírnak, hanem az, ami a sorok között van. Ahhoz viszont meg kell írni a jó sorokat. Erre törekszem magam is versben, prózakölteményben. És egy kicsit arra számítok, hogy a beszélgetésekben kimondottakon keresztül megszólalhat az olvasóban is a csend. Hogy mit mond neki? Kinek-kinek mást.

– A kötetbe szedett beszélgetések hivatásról, ezen belül a szerzetespapi hivatásról, no meg a civil egyházfiakról, ünnepekről, a lélekről, fiatalok útkereséséről, a közösség szolgálatáról, a pünkösdi búcsúról, a pápalátogatás rendkívüliségéről és Csíksomlyó kisugárzásáról, egyetemes jellegéről szólnak. Első olvasatra eklektikus a merítés, elmélyedve azonban mindnek megvan a közös nevezője. Hogyan határoznád meg ezt?

– A közös nevező kulcsszavakban és -kifejezésekben mondható el: ferencesség – s ezen belül erdélyi ferencesség –, Csíksomlyói Szűzanya, hit, úton levés, párbeszéd a múltunkkal, a jelenünkkel, önmagunkkal, egymással és Istennel.


A Ferences térerő című kötetet április 21-én, vasárnap a fél 11 órakor kezdődő szentmise után mutatják be a csíksomlyói kegytemplomban. 
A könyvet ismerteti Urbán Erik ferences tartományfőnök.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!