Az aggodalom egy zavaró érzelem, amely nem valóságos történésekre, hanem csupán jövőbeli, feltételezett eseményekre épül – áll az értelmező szótárban. Az aggodalom arra ösztönöz minket, hogy gondolkodjunk, mit tehetünk, hogy megoldjunk addig bizonytalan kimenetelű problémákat, feldolgozzunk traumákat, és hatékony tervek készítésére, problémamegoldásra sarkall. Aggódni sok mindenért lehet, az időjárástól kezdve a rossz jegyen át a megélhetésig, az azonban korántsem mindegy, hogy milyen fokú az aggodalmunk.

A közelmúltban olvastam egy tanulmányt, amely szerint, ha túl erős a szorongás, az a testi-lelki egészség romlását eredményezheti, de a közepes erősségű, egyetlen dologra koncentráló aggodalom a szakemberek szerint néha kifejezetten hasznos is lehet. Az, hogy ez valóban így van-e, azt nem tudom, de azt igen, hogy az aggódás minden formáját akkor értettem meg igazán, amikor szülő lettem. Egy kisgyermek érkezése után gyakorlatilag megváltozik az egész élet, és már semmi nem lesz a régi. Teljesen értelmét veszti az ,,aggodalomra semmi ok” kifejezés is, sőt ezt követően már mindenért aggódni lehet. Az egyszerű mindennapi problémák mellett aggódásfaktorunk hatalmasra duzzadhat, ha netán betegség üti fel a fejét. Most, amikor egyik vírus a másik után tombol, és egyik napról a másikra dönti ágynak a felnőtteket, gyerekek egyaránt, a gyógyulási folyamat pedig hosszú hetekig elhúzódik, igazán van okunk aggódni. Rossz hír ugyanakkor, hogy a gyermekek növekedésével sem csökken az aggódásunk mértéke, sőt egyre tovább nő! Előbb-utóbb pedig eljön az a pillanat is, amikor nemcsak gyermekeinkért, hanem szüleinkért, idősebb szeretteinkért is nekünk kell aggódni, és állítom, pokoli érzés tud ez is lenni. Az irántuk való aggódás azonban sokkal mélyebb és gyötrőbb.
Furcsa érzés volt nemrég megtapasztalni mindezt. Őszintén, nem kívánom senkinek! Fájdalom, gyötrelem, kétségbeesés egyszerre, örökkévalóságnak tűnő percek és órák, na meg a tehetetlen várakozás… Várni, csak várni és remélni! Remélni a legjobbakat, hogy minden rendben lesz! Úgy gondolom, összetehetjük a két kezünket és hálát adhatunk, ha aggódásunk végül alaptalannak bizonyul.