A ribiszke magas biológiai értékű gyümölcs, gazdag vitaminokban és ásványi anyagokban. Antioxidáns- és magas C-vitamin-tartalma miatt beltartalmi értékeit a feldolgozás során is jól megőrzi. A fekete ribiszke különösen kiemelkedik az emberi szervezetre gyakorolt jótékony hatásaival és a málnához vagy a piros ribiszkéhez viszonyított háromszoros vagy akár ötszörös vitamintartalmával.
Napjainkra a piros és fehér ribiszke jórészt visszaszorult a házi kertekbe, viszont a fekete ribiszke mind kisebb- nagyobb házi kerti, mind jelentősebb méretű ültetvények formájában is előfordul, melyek termését nagyrészt feldolgozott formában értékesítik, például szörp vagy ribizlibor formájában.
Pár évtizede még nehezen képzeltük el a fekete ribiszke nagy területen való termesztését, az újabb fajtáknak és a szedés gépesítési lehetőségeinek köszönhetően azonban ma már nem elképzelhetetlen a nagyüzemi méretben való termesztés a csökkenő munkaerő ellenére sem, persze a gépi szedés befektetéseinek anyagi vonzatát nem vehetjük félvállról. Használt gépekhez is hozzájuthatunk, használatukat azonban az ültetvények telepítési para­méterei is jelentősen meghatározzák.

Az ültetvény élettartama 12–15 év, kedvező esetben ez kinyújtható pár évvel. A nagyobb kiterjedésű telepítés alapfeltétele a megfelelő termőhely kiválasztása, mivel ez nagymértékben befolyásolja a termesztés sikerességét az ültetvény teljes élettartama alatt. A piros ribiszke környezeti igényei szerényebbek, a fekete ribiszkéhez képest viszont napsütésnek erősen kitett helyeken leveleit hamar elhullatja és keveset terem.
A fekete ribiszke északról származó növény, ezért a hűvösebb, csapadékosabb és magasabb páratartalmú helyeket kedveli, vidékünkön az erős napsütötte helyeken kívül jól megtalálja a helyét, de a nyári nagy melegeket nehezebben viseli. A fagyzugos helyeket kerüljük, mivel a késői fagyok a télállóság ellenére a virágokat károsíthatják vagy termékenyülési gondokat okozhatnak, ezért azok a helyek alkalmasabbak, ahonnan a hideg levegő alacsonyabb helyekre húzódhat. Az éghajlati tényezők közül a legmeghatározóbb a csapadék, vidékünk évi csapadékmennyisége megfelel a ribiszke igényeinek, az eloszlásával viszont lehetnek fennakadások. A termés jó fejlődése szempontjából fontos, hogy a május–júniusi csapadék elérje a 150 mm-t, ha ez nem teljesül, akkor esetenként öntözésre lehet szükség. A ribiszke második vízigényes időszaka a július és augusztus, amikor a virágrügyek kialakulása és kezdeti fejlődése lezajlik.
Talajjal szemben is a piros és fehér változat az igénytelenebb. A fekete ribiszkét viszont, ha nagy termést tervezünk, akkor kötött vagy közepesen kötött mélyrétegű talajra telepítjük, melynek humusztartalma meghaladja az 1%-ot. Laza talajon öntözéssel javítható a helyzet, de szikes, kavicsos talajon inkább ne próbálkozzunk, ha nemcsak saját részre, hanem profitorientáltan szeretnénk termeszteni.  
A pangó vizet nem tűri, ezért kerüljük azokat a területeket, ahol a talaj vízszintje magasra emelkedik akár idő­szakosan is. Érzékeny a meszes talajokra, ezért 10%-nál nagyobb arányú mésztartalom fölött nem ajánlott a termesztése. Ha ültetvényszerű telepítésben gondolkozunk, min­denképp javasolt a talajvizsgálat elvégzése és az ültetvény megtervezése.
A telepítés előtti években a terület előkészítését el kell kezdeni, ennek az előkészítésnek a fő célkitűzése az évelő gyomok, főleg a kétszikűek kiirtása, a talaj mély művelése (45–55 cm) és a tápanyagokkal való feltöltés.
A fekete ribiszke idegen vagy fakultatív idegen ter­mékenyülő növény, ezért telepítése megporzó fajtával vagy fajtákkal javasolt. A megfelelő porzópartner nem­csak a képződő bogyók számát, de azok méretét is befolyásolja. Vannak öntermékenyülésre képes fajták is, amelyek használatával mérsékelhető a virágzás alatti hideg időszakok kedvezőtlen hatása. A fajták kiválasztásánál fontos tényező a növekedési erélyük, a felfelé törő bokoralak, a nagy bogyó méret, alkalmasságuk a gépi szüretre, az érés ideje, a bogyó mérete, a fürt együtt érése, az öntermékenyülés, de a fajta jellemző íze és feldolgozhatósága is meghatározó lehet.
A piros ribiszkefajták legtöbb esetben öntermékenyek, és virágzási idejük is későbbi periódusra esik, ezért termésbiztonságuk kiegyenlítettebb.

Telepítéskor a sortávolság 2-3 m közti szokott lenni, az ültetvény gondozási és szedési módjától függően. A tőtávolság bokorművelés esetén 1-1,5 m, sövény mű­­­velés esetén 0,7 m-ig csökken, és a gépi szedés megvalósíthatósága érdekében a sortáv 3 m. A ritkábban előforduló törzses fácskák vagy kordon esetében előbbieknél 0,8-1 m, utóbbinál 0,5-0,8 m tőtávot alkalmazunk. 1 hektár ültetvény telepítéséhez körülbelül 4000-6000 ribiszketőre lesz szükségünk.
A ribiszke szaporítása főleg dugványozással történik, a törzses fácskák előállítása oltással történik aranyribiszke alanyra.
Az ültetvény a teljes élettartama alatt rendszeres ritkító metszést igényel, mindenik színváltozatnál a gallyak harmadik vagy negyedik éves kora az, amikor jelentős mennyiségű és minőségű termést hoznak, az ötödik évben már erőteljes a gallyak felkopaszodása, és lecserélésük indokolt. A beteg, sérült, talajra hajlott vagy a 45 fokos szög alatt elhelyezkedő ágakat, bokorrészeket koruktól függetlenül eltávolítjuk. A pi­­­­­ros ribiszke gallyai hosszabb ideig megőrizhetik ter­mőképességüket, így azok tovább is megtarthatóak, mint öt év, ha szükséges.
A ribiszke viszonylag kis gyökérrendszere miatt az ültetvény megfelelő gyommentesítése elengedhetetlen a sikeres termesztéshez.
Ha a telepítés előtti feltöltő trágyázás megtörtént, akkor az első három-négy évben nem szükséges a pótlás, ezután azonban oda kell figyelni és a tápanyagokat pótolni kell a megfelelő termésmennyiségek elérése érdekében. A ká­lium pótlása lehetőleg klórmentes formákban történjen, mivel a levelek elhullását is okozhatja. A szerves trágyát kifejezetten meghálálja.
A ribiszke leggyakoribb gombás betegségei a ribiszke­rozs­da, a lisztharmat és a mikoszferellás levélfoltosság. Ezeken kívül érdemes a fontosabb kártevők, a levéltetvek, pajzstetvek, bundás bogár, üvegszárnyú ribiszkelepke, gubacsatkák ellen is védeni a növényt.
A betakarítás kisebb ültetvényméret esetén kézzel tör­ténik, nagyobb terület esetén a gépi betakarításra ér­demes berendezkedni, ami feltételezi az ennek megfelelő fajtaválasztást és az ehhez szükséges szélesebb sortávolság tervezését. Gyakran felmerül a kérdés, hogy több termelő miért nem fog össze egy közös betakarítógép megvásárlására, a válasz: ritka, hogy ugyanolyan sor­távolságúak legyenek az ültetvények, a gépek pedig sortávspecifikusak. A terméshozam a fajta potenciálja mellett erősen függ az ültetvény gondozásától és a tápanyag utánpótlásától.

Kiss Miklós gyümölcstermesztési szakember, falugazdász,
Székely Gazdaszervezetek Egyesülete